Nem tartom valószínűnek, hogy az én korosztályomban van olyan ember, aki ne emlékezne gyermekkorom egyik legkedvesebb filmjére a kutyafejű, rózsaszín sárkánnyal, a Varázsfonattal, és az iskola szertárában egy különös, izgalmas könyvet olvasó kisfiúval. Be kell, hogy valljam, az 1984-es Végtelen történet a mai napig az egyik kedvenc alkotásom, és nem csak a hozzá kapcsolódó emlékek és a nosztalgia miatt, hanem mert annyira kedves, fantáziadús és gyönyörű.

Ezek után gondolom nem meglepő, hogy szép lassan kíváncsi lettem az eredeti műre is. Michael Ende meseregénye az 1960-as években jelent meg először, azóta bejárta az egész világot, számos nyelvre fordították le, s kis hazánkban is már a sokadik kiadását érte meg. Most, hogy én is egyike lettem az olvasóinak, megértem ezt a hatalmas sikert.

A könyv főszereplője Bux Barnabás Boldizsár, egy tíz év körüli kisfiú, akit anyja halálát követően egyedül nevel az édesapja, s aki teljesen bezárkózik a maga kreálta képzeletbeli világba, épp emiatt nincsenek barátai, a többiek kiközösítik, sőt, néha bántják is. Egy ilyen alkalommal az őt elpáholni kívánó srácok elől Barnabás egy antikvárium sötét polcai között keres menedéket, ahol rátalál a rézszínű selyembe kötött könyvre, melynek borítóján egy fekete és egy fehér kígyó alkot egymás farkába harapva oválist, s amely A végtelen történet címet viseli. Barnabás a könyvvel a táskájában, ám fizetés nélkül távozik, majd ellóg az iskolából, s annak padlásterében beletemetkezik a könyvbe.

S itt következik a könyv a könyvben: Fantázia birodalmát szörnyű veszély fenyegeti. Egy ifjú bíborbölény-vadász, Atráskó kapja azt a megtisztelő, ám igen nehéz és veszélyes feladatot, hogy megtalálja a gyógymódot az uralkodó, a Kislány Királynő betegségére, ugyanis ha ő meghal, egész Fantázia vele pusztul. Eközben a birodalom minden sarkából érkeznek a követek az Elefántcsonttoronyba, hogy beszámoljanak a rettenetes Semmiről, amely minden elpusztít, amerre csak jár, nem hagyva maga után mást, csak űrt. Barnabás annyira belemerül a történetbe, hogy csak lassan jön rá, ő maga is részese a könyv eseményeinek.

Ende bácsit olyan fantáziával, kreativitással és bölcsességgel áldotta meg az ég, amit sokan irigyelhetnének tőle. De mégsem teszi senki, hiszen ezeknek jó részét átadja nekünk a könyvön kersztül. Az író a szereplők és a helyszínek életre hívása közben nem csupán a már ismert mesékre és mitológiákra támaszkodik, rengeteg olyan lényt és tájat teremt, melyeket eddig még sosem láttunk. A kentaurok, boszorkányok, manók, beszélő állatok, sárkányok, a mély szakadékok és az éles hegyormok, a virágzó rétek és a sűrű erdők mellett találkozhatunk a Hegy Öregjével, aki minden eseményt lejegyez abban a pillanatban, amikor történik, és egy vándorló hegy belsejében ülve járja Fantáziát; egy hölggyel, akinek a testén a legédesebb gyümölcsök nyílnak, s akinek sosem születik gyermeke, csak a teste szárad ki, hogy aztán új életre kelhessen valaki másként; ott van a bánya, amely levezet Fantázia fundamentumába, melyet az emberek álmainak papírvékony, üveghez hasonló, egymásra rakódott szeletei alkotnak, vagy ott van a Délsarki Jósda, melynek bejáratát két ősöreg, hatalmas, rettenetes lény, szfinx őrzi, akik között csak akkor merészkedhet át a vándor, ha lehunyva tartják a szemüket, hiszen pillantásuk olyan súlyos az évmillióktól, hogy abba mindenki beleőrül vagy belehal...

De ott van még a kedvencem: Pelerin, az Éjvadon, mely a napnyugtával kezd növekedni, hatalmas, világító dzsungellé alakul át, fantasztikus virágokkal, az égig nyúló fákkal, majd amint felkel a nap, az egész homokká olvad szét. Így létrejön Góba, a Színsivatag, melynek ura egy félelmetes szörnyeteg, egy oroszlán, akinek minden éjjel meg kell halnia, csak hogy Pelerin új életre kelhessen... Hát nem gyönyörű?

Ám nem csak a csomagolás szép, hanem az is, amit becsomagol. Ahogy lehetetlen pár mondatban összefoglalni azt, amit a körítés nyújt, úgy nehéz megragadni a mondanivalót is. A könyv komoly gondolatokat tartalmaz az igazságról, a barátságról, szeretetről, hűségről, a hazugságokról és arról, hogy még a legtisztább lelket is hogyan képes eltorzítani a hatalom és a felelőtlenség. Ende mindezt úgy adja át a történeten keresztül, hogy szinte észrevétlen marad, mégis egyértelmű és egyszerű az egész.

A számomra újszerű, vagy csak egyszerűen ötletes technikai megoldások is nagyon tetszettek: a szöveget kék, illetve piros színű tintával nyomtatták, ezzel jelezve, mely részek játszódnak a mi világunkban, s melyek Fantáziában. Hasonlóval eddig még egyszer sem találkoztam. Emellett a fejezetek kezdőbetűit összeolvasva megkapjuk az ábécét, melynek minden egyes betűjét díszes iniciálé jelzi, különböző varázslényeket keltve életre. A könyv még a külsejét tekintve is igen tetszetős - pedig az ilyesmi általában nem szokott érdekelni.

A végtelen történet tehát egy gyönyörű, izgalmas, tanulságos mese, mely kicsiknek és nagyoknak egyaránt szól; egy olyan alapmű, amelyet talán senkinek sem szabadna kihagynia. Bár adja magát, de nem hasonlítanám össze a filmmel, amely csak nagy vonalakban követi a történetet, és csupán a könyv első felét dolgozza fel; még mindig úgy gondolom, hogy az éppen olyan kerek és egész, mint a könyv. Imádom mindkettőt, na.