Elöljáróban leszögezném, hogy semmi bajom a vámpírok és vérfarkasok közti ősi ellentétről lehúzott ezredik bőrökkel, sőt, az erotikus témájú írásokkal sem, amennyiben jól megírták őket. Mert ez a könyv egyrészt annyira pornó, hogy ihaj. Másrészt viszont egy nagy kalap... hűha. Nem akarok vulgáris lenni, de ha egyszer egy kalap szar, akkor egy kalap szar.
Pedig ponyvához mérten egész jól indul a történet: tanúi lehetünk, ahogy Lachlain, a vérfarkas klán feje megszökik évszázadok óta tartó rabságából. Folyik a vér meg minden, repkednek a fennkölt kifejezések és a súlyos mondatok. A férfi ráadásul azért mondott le arról, hogy tovább pörkölődjön a soha ki nem alvó tűzben, mert megérezte egy nő illatát odafentről, a nőét, aki örökké a társa lesz. Még akkor is, ha nem akar.
Lachlain ezután galád módon fogjul ejti a lányt, s nem sokkal később rádöbben, hogy Emma bizony vámpír. Ráadásul fajtájának utolsó képviselője, az egyetlen nőstény. A vérfarkas-fejedelem persze vívódik, vitatkozik önmagával, hogy akkor most mi is legyen, mert hát a vámpír mégiscsak ellenség, viszont nagyon, de nagyon vonzó, és mindenképpen jó lenne meghágni. Ez utóbbi okból a regény folyamán többször is próbálkozik, de úgy, hogy én fogtam a fejemet szégyenemben. No de sebaj, a sikertelenséget akár a karakter gyengeségének számlájára is írhatjuk.
Az első 100 oldal tehát kábé ennyi. Lachlain és Emma utaznak, gyűlölködnek, de tudjuk, hogy a végén úgyis egymáséi lesznek. Közben kiderül, hogy Emmának családja is van, egy csupa idióta ribancból álló rend, a valkűrök famíliája, akik természetesen hiányolják a leányzót. E szupernők, elszánt gyilkosok, halhatatlan spinék leginkább csak pózolnak fegyvereikkel a kezükben, valamint körmöt lakkoznak és visítoznak a telefonba. Hatan vannak, de személyisége egyiknek sincs. Közben az is kiderül, hogy vámpírok is üldözik szegény Emmát, aki erről vagy tudott, vagy nem, nem derül ki, viszont a könyv egynegyedénél tanúi lehetünk egy epic csatának (másfél oldal), amelynek során Emmát majdnem kettéhasítja hosszában egy támadó vámpír (kérdés: ha kell nekik a csaj, miért bántják?), mire Lachlain lepofozza őt és két társát. Emma közben halhatatlansága dacára haldokol.
A következő 300 oldalban Lachlain ősi birtokán tartózkodnak, ahol Emma gyógyul, gyógyulgat, már majdnem meggyógyult. Feltűnik egy vetélytárs, egy vérfarkas lány, aki szeretne Lachlain örök társa lenni, de persze nem az, pedig sokkal jobb nő, mint a vámpírlány. Megjelenik Lachlain legjobb barátja is, aki elméletileg életunt, fájdalommal eltelt, de jó humorú figura, gyakorlatilag viszont nincsenek poénjai, és csak annyira képes, hogy hol biztassa Lachlaint Emma ügyével kapcsolatban, hol meg lebeszélje róla, miközben egyfolytában alkoholt vedel. Hogy milyen indokok szerint foglal álláspontot, szintén nem derül ki.
Egy nap aztán váratlanul megtámadják a kastélyt, amit ezer éve senki nem tudott bevenni, de Emma rokonai, a pózolós valkűrök persze úgy berontanak, hogy közben még a műkörmük sem törik le. Ezt kihasználva beszökik néhány vámpír is (biztos hetekig a kapu melletti susnyában éheztek és fáztak, hogy kiszimatolják a megfelelő alkalmat), de persze lezúzzák őket mint állat, és mikor menekülnének, Emma valamilyen megmagyarázhatatlan megfontolásból velük tart. Persze mindenki kétségbeesik, hogy most aztán mi lesz. Emma közben eljut a vámpírok otthonába, és secperc alatt megöli a leghatalmasabb vámpírurat, akit már több ezer éve oly sokan próbáltak kinyiffantani, persze eredménytelenül. Az már részletkérdés, hogy a vámpírúr Emma apja volt, na de kit érdekel, ha egyszer romlott volt a lelke?
Az ezt követő utolsó 20 oldalban kiderül, hogy nem Emma és Lachlain az első, aki átültette a gyakorlatba a fajok közti erotikát, valamint kiderül, hogy a vámpírúr haláláról biztonsági felvétel is készült, így Emma legenda lesz, oszt' boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Ennyi lenne nagyjából a történet, amelyet nem a sablonos és béna fordulatok miatt volt kínszenvedés végigolvasni, hanem a szereplők okán. Mert, ahogy már néhányszor kifejtettem, sokszor nem is a történet a lényeg, hanem a karakterek és az apró kis finomságok, ami kerek egésszé tesz valamit. Nos hát, a szereplők. Nézzük először Lachlaint: a könyv elején megkeseredett, vad, szenvedélyes, kissé durva, de elnézzük neki, mert irtó szexi. Mogorva karakter, akiről tudjuk, hogy a végére úgyis előjön az emberi oldala, és szeretni fogjuk. Hát nem. Ahogy megérkezik régi otthonába, egy nyálgép papucs lesz belőle, aki eddig simán megerőszakolta volna élete szerelmét, most meg attól is könny futja el a szemét, ha Emma csúnyán néz rá.
Emma meg... Szende, félénk, de csinos lányként jelenik meg, akit a széltől is óvnak. Vannak fura szokásai, nem tud hazudni, hamar zavarba jön, törékeny, de kedves. Aztán hirtelen átalakul gátlástalan, ostoba ribanccá, de annyira váratlanul, hogy az ember csak les. Hol van itt a karakterfejlődés? Oké, hogy rátalál az erősebb, igazi énjére, na de úgy, hogy közben csak egyet lapozunk a könyvben?! Mi a franc? A többi szereplőről inkább szót sem ejtek, semmi személyiség, semmi egyediség, csak vannak, és nem csinálnak semmit, nem mozdítják előrébb a cselekményt, tipródnak egyhelyben és kész.
Ha már a cselekmény előremozdítása... Igazából az is rejtély, hogy ez hogyan történik a könyvben. Összefüggéstelen, zavaros a történet, logikátlan az egész. Még a rengeteg szexjelenet sem dobja fel, mert azok is bénák. Minden megkezdett aktus során a szereplők csak nyögni tudnak. "Nyögte Lachlain, nyögte Emma." Az első pár mondat után már annyira túlbonyolítják a dolgokat, hogy azt se lehet tudni, kinek hol van a keze, vagy épp milyen pózban csavarodtak össze.
Szerény véleményem szerint az írónőnek, Kresley Cole-nak csak egy dugás hiányzik, ennek okán viszont ne írkáljon ilyen szennyet. Szánalmas, hogy a sok ezer nagyszerű külföldi regény helyett az ehhez hasonló, irodalmi alkotásnak nem nevezhető mocsok áramlik be hozzánk. Ami még szánalmasabb, hogy szerintem a mai vámpírlázból kifolyólag többen olvasták el ezt a könyvet, mint valamely sokkal figyelemreméltóbb modern alkotást. De ez van.
Így is túl sok szót vesztegettem erre a "regényre", nem kívánok többet pazarolni rá. A lényeg, hogy nem szabad bedőlni a csábító fülszövegnek és az első pár oldalnak. Nem ajánlom senkinek a Vámpíréhséget, ez a könyv ugyanis annyira rossz, hogy még nevetni sem lehet rajta. Mivel ez egy sorozat, bele sem merek gondolni, milyen lehet a többi... Remélem, sosem leszek rákényszerítve, hogy a kezembe vegyem őket.
Utolsó kommentek