A Csillagpor óta imádom és követem Neil Gaiman munkásságát. Szeretem a történeteit, a stílusát, a világokat, amelyeket felépített. Az Amerikai Istenek című regényén kívül (melyet egyes rajongói a legjobbnak tartanak) minden írása volt már a kezemben, utolsóként legújabb műve, A temető könyve.

A könyv főszereplője Senki Owens, akit egy tragikus éjszakát követően (lemészárolják egész családját) a város egyik temetőjének halott lakói befogadnak maguk közé, és elvállalják, hogy felnevelik a kicsit. Végigkövethetjük Sen életének első 15 évét, tanúi lehetünk, hogyan válik a kisfiúból érett gondolkodású kamasz, s a könyv végén természetesen arra is fény derül, hogy miért kellett egykori családjának oly szörnyű halált halnia.

A regénynek egyetlen hibája van: túl rövid. Gaiman annyira jó mesélő, s olyan szépen fűzi össze a különböző szálakat, hogy szívesen olvastam volna tovább Sen történetét még 270 oldalon keresztül. Mást nem igen írhatok a rovására; minden a helyén van benne, végig izgalmas, tanulságos, emlékezetes, a felnőtté válásról szóló, félig-meddig gyerekkönyv, de valahogy mégsem az. Legutóbb a Coraline-nal voltam így, arról sem igazán tudtam eldönteni, kinek is íródott, hiszen egyszerű történetmesélése ellenére voltak benne igazán ijesztő és horrorisztikus elemek - ahogy itt is.

A temető könyve néhol vidám, más helyen szomorkás, és néha ijesztő, csakúgy, mint maga az élet. Mert ez a regény az életről szól, arról, hogy az ember hogyan keresi a helyét a világban, hogy próbál beilleszkedni a közösségbe akkor is, ha egy kicsit kilóg a sorból. Sen kalandjairól a sajátjaink jutnak eszünkbe, az iskolás évek, a gyerekkori játékok és barátok, a rengeteg feltett kérdés, az otthontól való elszakadás, a felejthetetlen napok, a magány és a kirekesztettség. Sen, annak ellenére, hogy holtak nevelik, ugyanolyan gyerek, mint a többi, s az ő személyében egy pöttyet mindenki magára ismerhet.

A történetből ez esetben sem marad ki a rejtély és a misztikum. Nem tudom, Gaiman miből merít ihletet a könyvei megírásakor, hogy honnan jön az a rengeteg egyedi ötlet, amelyeket aztán megír, de az biztos, hogy ez a fickó egy zseni. Annyira jól ötvözi a modernt és a fantasyt, a mesét és a valóságot, mint senki más. Ez a regény is tele van sosem látott lényekkel és helyekkel, titkokkal és különös dolgokkal, amelyek még sokáig az ember eszébe jutnak a könyv letétele után.

Ami még megérdemel egy külön bekezdést, hogy az a finom humor, ami mindig is jellemezte Gaiman írásait, természetesen itt is megjelenik. Olyan jó néha olyan könyvet olvasni, ahol nem csak azt konstatálom, hogy "na, ez egy poén akart lenni", hanem fel is nevetek rajta, felszabadultan, tiszta szívvel. A temető könyve, sok egyéb mellett, pont ilyen.

Nem is szaporítom tovább a szót, a lényeg, hogy Gaiman még mindig nagyon jól ír, és remélem, megajándékoz még minket jónéhány hasonló regénnyel. A temető könyve Gaiman-rajongóknak kötelező, azoknak pedig, akik nem ismerik őt, ideje beletemetkezni a könyveibe!