Ha valaki akár még egy évvel ezelőtt is azt mondja, hogy én valaha is a kezembe fogok venni egy ehhez hasonló romantikus klasszikust, azt mondtam volna, hogy hülyeségeket beszél. És lőn, valahogy mégis érdekelni kezdett, miért olyan népszerűek az 1800-as években élt és alkotó Jane Austen könyvei a mai napig (igazság szerint miután egy olyan barátnőmnél láttam meg egyik regényét, akinek sokszor adok a véleményére, végem volt). Közülük végül a legismertebbet és legnépszerűbbet, a Büszkeség és balítéletet pécéztem ki elolvasás és alaposabb szemrevételezés céljából. Mielőtt azonban belekezdenék véleményem dagályos ismertetésébe, meg kell, hogy jegyezzem, az Ulpius-ház könyvkiadó ezúttal igazán kitett magáért, hiszen gyönyörű, egységes sorozatot alkototva kiadta Austen összes regényét, s ezen könyvek legszebb részei egyértelműen a csodás, minimalista borítók, melyek egy japán festőművész, Nomoto Kazuko érdemei.
No, de térjünk vissza magára a regényre. Elöljáróban úgy gondoltam, hogy egy hosszú, vontatott, nyálas szerelmi történetet veszek a kezembe, amiben több mint 400 oldalon keresztül alig történik valami, és sírni fogok az unalomtól, mire a végére érek. Hogy egyszerűen és szépen fogalmazzak: nem lett igazam.
Ha valaki esetleg nem ismerné a történetet, annak dióhéjban összefoglalom. Egy vidéki, angol úri családot, a Bennet-famíliát öt lánygyermekkel áldotta meg a sors, akik közül lassan a legkisebb is eladósorba lép. Mivel fiú örökös híján a család egyetlen biztos, jövőbeli megélhetési forrását az jelenti, ha jól házasítják ki gyermekeiket, Mrs. Bennet azt tekinti életcéljának, hogy lányait minél előbb férjhez adja. El is érkezik a nagy lehetőség, mikor a szomszédos kúriát kibéreli egy gazdag ifjú, bizonyos Mr. Bingley, és legjobb barátja, Mr. Darcy. A két úriember ezután alaposan felkavarja a csendes környék és a Bennet-család életét.
Főszereplőnk Elizabeth Bennet, a második legidősebb leányzó, aki maga sem tudja, miféle érzelmeket táplál Mr. Darcy iránt, aki a kedves, vidám és nyílt Bingley-vel ellentétben zárkózott, komoly, és a legtöbb ember szerint borzasztóan modortalan. A regény azonban nem csak róluk szól, több szerelmi szál kibontakozásának, valamint intrikák sorozatának lehetünk tanúi. A regény összességében kiváló korrajz, s egyben roppant szórakoztató is.
Ami szórakoztatóvá teszi, az az, ahogyan az írónő elmeséli a történetet. Annyi iróniát és finom humort csempészett bele, amennyit csak lehetett; az emberi butaságról, képmutatásról, jó és rossz döntésekről, önzőségről, szerelemről és szeretetről mesél. Megmosolyogatóak a kilométer-hosszú körmondatok, melyekben a szereplők beszélnek, s amelyekben sokszor olyan ötletesen és burkoltan sértegetik egymást, ahogy csak egy kifinomult angol nemesember/hölgy tudja. Kedves, ahogy a szerelmeseknek a társadalmi normák hálójában vergődve egyszer hónapokba telik, míg megvallják érzelmeiket, másszor pár napos ismertség után már eljegyzést és házasságot ajánlanak. Mókás, hogy a házastársak magázzák egymást, és hogy az emberek a másik legkisebb mozdulatára is sasszemekkel figyelnek, hiszen minden megnyilvánulás árulkodó lehet.
A regényben rengeteg a szerethető és a szórakoztató figura, ott van például maga a Bennet házaspár, ahol a férj komoly és megfontolt, és igen szórakoztatja, hogy a neje mennyire ostoba. Elizabeth intelligens, logikus gondolkodású és sokszor pimasz ifjú hölgy, nővére, Jane végtelenül kedves és szerény, Mr. Darcy olyan, mint a lópokróc, az ember mégis megkedveli egyenes jelleméért; Mr. Bingley elbűvölő, Mr. Collins, a Bennet-család tiszteletes kuzinja egyszerre beképzelt és alázatos, ami sokszor csal mosolyt az arcunkra, de igazság szerint jó ideig sorolhatnám még a szereplőket.
Ami a regény romantikus részét illeti... Igen, ez egy olyan történet, ahol a szerelmeseknek több, mint háromszáz oldal kell ahhoz, hogy megfogják egymás kezét, és valóban a szerelem áll a középpontjában, de egyáltalán nem csöpög. Nagyon kedves, fordulatos és élvezetes, még az olyanok számára is, mint én (nem vagyok egy romantikus alkat). Ami szintén érdeme a könyvnek, hogy egy érettebb tizenéves ugyanúgy a kezébe veheti, mint egy nyugdíjazás előtt álló felnőtt. Univerzális, ahogy az is, amiről szól, hiszen a szerelem, mint tudjuk, örök.
Lényeg a lényeg: ezentúl jobban odafigyelek minden klasszikus műre, amiről sokan állítják, hogy jó. Nemsokára jöhet a Quo vadis Sienkiewicz-től, a Hidegvérrel Truman Capote-től, az Abigél Szabó Magdától, ésatöbbi. Szerintem mindenkinek jobb így, hogy nem pötyögöm le a teljes "El akarom olvasni"-listámat. A Büszkeség és balítéletet addig is szívből ajánlom mindenkinek.
Utolsó kommentek