Ma van, bizony. Méghozzá a huszonegyedik (ha valaki huszonnegyediknek olvasta, annak mondom, hogy számoljon: '90-ben születtem). Öregszem, mint bárki más, látszólag szép lassan, valójában viszont őrült tempóban, mert az idő már csak ilyen.

Ezzel, azt hiszem, le is tudtam születésnapi bejelentenivalóimat, s áttérhetek egyéb közlendőimre, melyek mások számára valószínűleg tök lényegtelenek, én viszont már nagyon régen nem írtam ide magánéleti szösszenetet, így hát most megteszem.

Kevés azonban az, amit feltétlenül tudni kell. Épp a főiskola befejezése környékén járok, még hátravan a szakdolgozatom (fellengzősebben szólva a diplomamunkám) megvédése, és a záróvizsga, s mindkét kifejezés hallatán görcsbe ugrik a gyomrom, és úgy is marad. Nem mellesleg ez a két közelgő esemény az oka annak is, hogy február óta egy fia bejegyzést sem írtam, ahelyett ugyanis próbáltam tanulni (Próbáltam. Ami azt jelenti: nem biztos, hogy sikerült is.), igyekeztem minimum 25 oldalban megírni, hogy a magyar elektronikus médiumokban hogyan jelenik meg a temetés mint médiaceremónia, mindezt Michael Jackson halálának és búcsúztatásának tükrében (igen, erről szól a szakdolgozatom), s mindeközben nem akartam (hiába) arra gondolni, hogy hamarosan véget ér ez a csodás 3 év, és el kell búcsúznom azoktól az emberektől, akikkel együtt jártam órákra, együtt laktam, együtt éltem, együtt nőttem fel.

Mert szó ami szó, eme 3 év alatt érettebb, felelősségteljesebb, felnőttebb lettem (még ha ez nem is látszik). Ebben segített többek között az a körülmény is, hogy időm nagyobbik részében otthonomtól távol, eleinte idegen emberek között kellett élnem és boldogulnom,  valamint sok dologban saját felelősségemre kellett döntenem. Ezen kívül olyan barátokat szereztem, akik más területeken voltak tapasztaltabbak és bölcsebbek, mint én, és akik akarva-akaratlanul átadták ezt a tudást, és jelenlétükkel formálták kiforratlan jellemem.

Mindennek eredménye az lett, hogy veszítettem a humoromból, viszont már nem félek bármit is magam intézni, megtanultam normálisan, felnőtt módjára kommunikálni, és már tudom, hogy amit teszek, vagy amiről döntök, az csak és kizárólag rám kell, hogy hatással legyen. Igyekszem jó irányba terelni az életemet, és felelősségteljes döntéseket hozni.

S épp ennek szellemében két hete kilövettem az orrom.

Reményeim szerint egy év múlva ilyenkor már lesz állásom, esetleg épp mesterképzésre készülök majd, és lesz egy saját kis tragacsom, amivel furikázhatok városról városra. Hogy végül mi a sorsom, az pontosan 366 nap múlva kiderül (kötözködőknek: 2012 szökőév lesz). Viszlát akkor!