Még februárban letettem a nagyesküt, hogy a polcomon porosodó könyvek közül 10-et biztosan el fogok olvasni, és a blogomra is rittyentek róluk valamit. Hetet közülük már sikerült kivégeznem (csak írni nem írtam róluk, hehehe); legutóbb Az út című remekművel kerültem közelebbi viszonyba.
Manapság is nyilvánvaló, hogy az emberiség pengeélen táncol, és bármelyik pillanatban elpusztíthatja önmagát. A bolygónak ehhez nem sok köze lesz; a saját magunk által teremtett eszközök, és az emberi természet játssza majd a főszerepet a katasztrófában. Hogy konkrétan mi lesz az, ami megadja a kegyelemdöfést fajunknak, nem fontos, a lényeg, hogy mi történik utána. Cormac McCarthy regényében egy posztapokaliptikus világ tárul az olvasó elé, egy lepusztult, szürke Föld, ahol mindent hamu borít, és ahol majdnem minden halott.
Főszereplőnk egy férfi, a kevés túlélők egyike, és a kisfia, aki a világégés idején született. Az elpusztult Amerikai Egyesült Államok területén, napról napra dél felé vándorolva küzdenek a túlélésért, hiszen nem csak a hideggel, az éhséggel, a kimerültséggel kell megküzdeniük, hanem a többi túlélővel - és önmagukkal is. A férfi pisztolyában két golyó maradt, ami pont elég arra, hogy fiával együtt a halálba meneküljenek, ha úgy hozza a helyzet, hogy rosszabb halált is halhatnának - például élelem híján ők lennének más emberek táplálékai.
Azt hiszem, életemben nem olvastam még olyan könyvet, ami egyszerre lett volna ennyire szép és ennyire kegyetlen. A férfi és a fiú útjuk során rengeteg viszontagságot élnek át, és iszonyú dolgokat látnak, testileg és lelkileg is szenvednek, de mégsem adják fel a küzdelmet, hiszen ott van a kapcsolatuk, amiért megéri túlélni. Az apa mindenáron megvédi a fiát, a fiú pedig olyan szeretettel ragaszkodik az apjához, ami csak talán egy efféle, a végletekig kiélezett helyzetben (háborúban, nyomorban) jöhet létre.
A mókás pedig az, hogy mindez egyáltalán nincs túlkomplikálva. Igazság szerint ezt a ragaszkodást én, az olvasó látom bele a két szereplő kapcsolatába. A könyv szinte végig leíró jellegű, semleges, s inkább a férfi gondolataiba enged bepillantást. A mondatok legtöbbször rövidek, velősek, a párbeszédek szintén, mégis, minden bennük van, ami lényeges. Ugyanez igaz a szörnyűségekre is: elég néhány szó, néhány tényszerű mondat, és az ember megborzong, mert óhatatlanul beleképzeli magát a szereplők helyzetébe.
Gyönyörű volt ebben a könyvben a férfi és a fiú gondolkodásmódjának ütköztetése. A kisfiú nem ismeri azt a világot, ami a katasztrófa előtt volt, a régi morálokat és az erkölcsöt, de a gyermeki ártatlanság így is dolgozik benne, hiszen mindig segíteni akar. Apját ezzel szemben keménnyé tették a mögötte álló nehéz évek, és mindenek felett gyermeke és saját túléléséért küzd. A fiú egy jobb világról álmodozik, a férfi pedig, ha nem lenne a fia, már rég feladta volna a küzdelmet. Kettejük párbeszédei sokszor végtelenül egyszerűen hordoznak egyetemes igazságokat.
A regény nem egy hosszú írás, és van egy furcsasága: sehol nincsenek benne vesszők. Ez eleinte egy kicsit zavaró, de az ember szeme hamar hozzászokik. Nem tudom, kinek ajánlanám ezt a könyvet elsősorban... Talán mindenkinek. Nem véletlenül kapott érte Cormac McCarthy Pulitzer-díjat 2007-ben, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez tényleg egy igazán emberi történet. Egyszerre megrázó, elgondolkodtató és felemelő. Igazi mestermű.
Utolsó kommentek