A szorgalmi időszak megpróbáltatásai miatt kissé lemaradtam olvasmányaim szisztematikus elemzésével, éppen ezért most egy összesített cikkel lepem meg nemlétező, vagy igen alacsony számú olvasóimat, melyben röviden, egy-két bekezdés erejéig elmélkedek a legutóbb kézbe vett regényekről, könyvekről. Pedig némelyik megérdemelne egy külön bejegyzést, de hát kérem szépen, ez van.

Kezdjük Philip K. Dick-kel, a kultikus science-fiction-íróvá avanzsált szerzővel. Három darab regényét is sikerült beszereznem, melyek a következők: Visszafelé világ, Istenek inváziója, Az ember a Fellegvárban. Bár megírásuk nem ebben a sorrendben történt, nekem így sikerült megismerkednem velük.

Korábban talán már említettem, hogy ha nem is elvetemült mértékben, de sci-fi rajongó vagyok, szeretem az olyan műveket, melyek elgondolkodtatnak és olyan feltételezésekbe bocsátkoznak, melyeket elképzelni se mertem mindezidáig. Nos, Dick könyvei nem éppen ilyenek, vagyis de, de ettől függetlenül izgalmas volt mindhárom a maga módján. Az író mindhárom regényében furcsa módon keveri a vallást és a filozófiát a tudománnyal, amellyel új távlatokat nyit meg a tudományos-fantasztikum értelmezési lehetőségeiben. Rövidkék a könyvei, de velősek, nagyon velősek. Amikor letettem őket, egy darabig csak néztem magam elé, és járt az agyam - ezt amúgy is elvárom a műfajtól, szóval ez rendben volt.

Hogy miről is szóltak? Nehéz egy-két mondatban összefoglalni őket, s különben is, egyikben sem igazán a történések foglalták el a központi helyet, de legyen. A Visszafelé világban az idő egyik pillanatról a másikra megfordul, és minden fordítva történik: az emberek visszafiatalodnak, majd végül egy anyaméhbe kerülve semmivé lesznek. Eközben a halottak viszont újra életre kelnek, öregen másznak ki a sírból és élik "tovább" az életüket. A múlt egyik nagy filozófusa is visszatérni készül öregszülöttként, amihez viszont a filozófiából időközben vallást létrehozó vezetőknek is lesz egy-két szavuk.

Az Istenek inváziójában Jahve, Isten, Allah, vagy nevezze mindenki, ahogy akarja, ismét megtermékenyít egy szűz nőt, ezúttal egy idegen bolygón, aki Isten fiával a szíve alatt igyekszik visszaszökni a Földre, hogy az beteljesíthesse a küldetését. Az ember a Fellegvárban című könyv pedig egy olyan világban játszódik, amelyben a II. világháborút a náci Németország és Japán szövetsége nyerte meg, leigázva Nagy-Britanniát, Európát és az USÁt is.

A következő, igen kalandos úton beszerzett (egyszer talán erről is mesélek) könyv a manapság szinte sehol sem fellelhető Tükör és füst egyik kedvenc írómtól, Neil Gaiman-től. A kötet körülbelül 25 novellát és verset tartalmaz, melyek közül, komolyan mondom, egyik jobb, mint a másik. Kivéve a verseket. Na jó, azok se rosszak, de angolul biztos jobban hangzottak, mivel a magyar fordítás néhány helyen egész furcsa. A novellák viszont fantasztikusak. Gaiman már korai éveiben megteremtette azt a rá olyannyira jellemző stílust, mely mind a mai napig a védjegye. Remek, ahogy keveri a modernt a fantasyval, a kőkemény valóságot a horrorral, az, ahogy kifordítja a sarkukból a meséket. A legutolsó írás olvasása közben (Hó, tükör, almák) szó szerint rosszul lettem, annyira iszonyatos, de pont ez volt benne a jó. Aki tud, legalább neten keressen rá, bár én még mindig jobban díjazom a könyvből való olvasást.

Aztán fél nap alatt végeztem Christopher Moore, a másik kedvencem legújabb könyvével, a Csak egy harapással, mely a Vérszívó démonokkal elindított vámpírparódia-trilógia befejező része. A történetre most nem térnék ki, mert biztos vannak, akik még nem olvasták az előző két részt, s ha így van, inkább a figyelmükbe ajánlanám őket, és nem lövök le semmit. A lényeg, hogy Moore megint hozta a nagyon-nagyon beteg humorát, a fordítás ismét sziporkázott, Abby Normal-on nevettem a legtöbbet, és remélem, hogy Moore ír még nekünk sok-sok hasonló regényt. Ha feleennyire jók lesznek, én már azzal is meg leszek elégedve. Ja, és aki tudja, hogy ki akar lenni ez a búvárruhás, szamurájkardos fickó a borítón, az lesz szíves megosztani velem az értesüléseit.

Ezután maradtam a vámpíroknál, és ismét elővettem egy Anne Rice kötetet, az Armand, a vámpírt. Anne Rice-t sokan nehézkesnek, lassúnak ítélik, ám én pont ezt szeretem benne; gyönyörűen ír, részletgazdagon, átérezhetően. Élveztem ezt a könyvet, még ha sokáig is tartott, míg végigértem rajta. Rice csodálatos módon keveri a legnagyobb szépséget a legdurvább horrorral, amely kombináció hasonló művészi szintre emelésével más könyvben csak ritkán találkozni.

A regény értelemszerűen Armandról, a vámpírról szól, hogyan lett ő vámpír, és hogyan jutott el addig a jelenben lévő pillanatig, ahol élettörténetét diktálja egy vámpírtársának. Aki valaha is olvasott Anne Rice-t, az tudja, hogy Armand Lestat és Louis mellett az egyik legfontosabb szereplője a Vámpírkrónikáknak. Most megtudjuk, hogyan hurcolták el a 15. századi Oroszországból Velencébe, hogy eladják rabszolgának, hogyan vásárolta meg őt Marius, a római vámpír, hogyan lettek szeretők, ésatöbbi, ésatöbbi. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez valami nyálas, melegekről szóló könyv, elmondanám, hogy marha nagyot téved. A vámpírok ebben tényleg vámpírok, elégnek a napon, vért isznak, ölnek, gyönyörűek és sóvárognak a halandó élet után. Aki komolyabb vámpírirodalomra vágyik a Twilight után, az vegyen a kezébe Rice-t, de ne kapásból ezt, inkább az Interjú a vámpírral című alkotást. No.

S végül engem is utolért a képregényláz: Scott Pilgrimet is olvastam. És tetszik. Olyan kis aranyos hülyeség, aminek a mindennapi szituációival 20 évesen az ember totál együttérez. Kivéve persze azzal, mikor a szereplők videójátékokra emlékeztető csatákban egymásnak esnek... A történet szerint ugyanis Scott Pilgrim, a huszonéves munkanélküli srác újdonsült barátnőjének, Ramona Flowersnek 7 gonosz exe is van, akiket a fiúnak mind ki kell iktatnia, csak hogy egymáséi lehessenek. EKözben mindenhol dúl a szerelem, a buli, a féltékenység, az élet.

A képregény elég gyermeteg módon van megrajzolva, ami nagyon jót tesz neki, mivel így még kevésbé vehető komolyan az, amit nem kell komolyan venni, az ember mégis magára ismerhet a meseszerű körítés alatt. Bryan Lee O'Malley, kanadai lakos nagyon jól ötvözte a keleti és a nyugati képregények jellegzetességeit, szemrevaló elegyet hozva létre. A képregénysorozatból közben film is készült, amelyet kinn Amerikában természetesen már rég bemutattak, nálunk viszont csak a téli szünetben lesz elérhető. Szeretném majd meglesni, igen, mindenki jól gondolja.

Nos hát, ennyi lett volna az összefoglaló jellegű olvasónapló, köszönöm, köszönöm(meghajlás).