Nos, úgy tűnik, hogy filmügyileg nagyon le vagyok maradva, mert az utóbbi hónapokban nem csak egyszer voltam ám moziban; többek között volt szerencsém megtekinteni a Terhes társaságot és a Szupercsapatot is. Erről a kettőről nem hiszem, hogy írok, egyrészt mert már kihűlt a körülöttük hömpölygő hírfolyam, másrészt egyik se volt akkora szám, hogy megérdemelne egy külön cikket.
Itt van azonban a híresen hírhedt Potter, a hetedik. Annak is az első fele. Sokminden bevallanivalóm akad még olvasóim irányába, s az egyik közülük az, hogy a kétezres évek elején, mikor kis hazánkba is kezdtek betörni a HP-könyvek, s én éppen általános iskolai hatodik osztály címén koptattam azt a bizonyos padot, nos... Mondhatni, hogy első olvasásra beleszerettem a sorozatba, és hatalmas nagy fan voltam (annyira, hogy ha valaki felolvasott egy félmondatot bármelyik könyvből, fejezetre és oldalszámra be tudtam lőni). J. K. Rowling - Tóth Tamás Boldizsár hathatós közreműködésével -, mint oly sok más gyerekkel, velem is megszerettette az olvasást, s azóta olyan könyvbuzi vagyok, mint a fene. A baj csak az, hogy időm egyre kevesebb van erre a szórakozásra, na, de nem is erről akartam én beszélni.
A Potterrel való megismerkedésemet követő években rendszeresen visszatérő motívum volt az életemben, hogy lelkendezve elmentem a moziba, megnéztem az új HP-filmet, aztán félig-meddig csalódottan jöttem ki. A látvány mindig odacsapott, de a könyvadaptáció sosem sikerült valami jóra. A Félvér Herceg környékén ez az érzés valahogy elmúlt, amit annak tudtam be, hogy nagyon rég nem olvastam a könyveket. Ezt okolom azért is, hogy a 7. rész első fele kifejezetten tetszett. A "miért?" kérdőszócskára adott válaszokat legszívesebben listába szedném, de mivel ez nem szokásom, igyekszem minden pontot kifejteni.
Először is: nem írtak át semmit. Kihagytak dolgokat, az oké, ez viszont elkerülhetetlen, ám a fülem mindig is kettéállt attól, hogy folyton új fordulatokat és kapcsolódási pontokat kreáltak a filmekben, mintha magasról tojnának arra, amit Rowling olyan szépen és logikusan felépített (sokszor gondolkoztam is ezen: az írónőnek ennyire
nincs beleszólása a forgatókönyvbe, vagy egyszerűen csak magasról tesz rá, miután megkapta a neki járó jogdíjat?). Most viszont az események úgy köveik egymást, ahogy kell, egyetlen fontosabb epizód sem maradt ki, ami megdobogtatta a szívem.
Mindez persze jórészt annak köszönhető, hogy a megszokott két órára ezúttal csak egy fél könyv jutott. Tudom, hogy a Warner Bros. hatalmas, kettészedős ötlete mögött leginkább a dupla bevétel csodás látomása húzódik, de el kell ismerni, hogy a félbevágás előnyére válik a filmnek. Végre van idő rá, hogy minden kibontakozzon, hogy ne legyenek logikai bukfencek, s így megvan a lehetősége annak is, hogy a rajongók, akik olvasták is a HP-t, végre elégedettek legyenek.
Másodszor: a hangulat. A filmek részről részre komorabbak lettek, de azt hiszem, a sötét hangvétel most érte el a csúcspontot, és nem tudom, hogy a fináléban lehet-e majd ezt még tovább fokozni. Remélem, hogy igen. Jelen esetben remekül sikerült érzékeltetni azt a kétségbeesést, reménytelenséget és magányt, ami a könyvre is jellemző volt. Áradtak felénk az érzelmek, sok volt a megható pillanat, és akadtak olyanok is, ahol majd összecsináltam magam. A lezárás mindent vitt: nem gondoltam volna, hogy ennyire negatív lesz, ennyire reményoszlató, ahogy azt sem, hogy így fogok kijönni a moziból: te jó ég, de szar a varázslóvilágnak. Ebből a szempontból a legjobb Potter-moziélményem volt ez a film.
Harmadszor: a látvány. A Potter-filmek, valljuk be, eddig is élen jártak ebben, és nem csak a magas szintre fejlesztett CGI miatt. Már a kiválasztott helyszínekkel, a díszletekkel, jelmezekkel is képesek voltak elvarázsolni a nézőt. Igen, ezek a filmek a legtöbb esetben a látvánnyal igyekeztek lehengerelni minket. Most sikerült felülmúlniuk önmagukat. Ilyen pörgős és jól megrendezett akciójeleneteket eddig még nem láthattunk bennük, de ennyire fantasztikus tájakat sem. Ennek a résznek kifejezetten a javára vált, hogy a szereplők kiszabadultak a Roxfortból. Nem hiányzott a suli. Sokkal inkább lenyűgöztek Skócia sziklás tájai, a jellegezetes angol falucskák, a tengerpart, ésatöbbi, sorolhatnám még.
Negyedszer: kettő, eddig kissé háttérbe szorult szereplő most végre rivaldafénybe léphetett. Bellatrix Lestrange-ről és Voldemortról beszélek. Tudom, hogy Helena Bonham 
Carter és Ralph Fiennes nyúlfarknyi szerepeikben eddig is lejátszották a vászonról szinte az egész szereplőgárdát, de most, hogy hosszabb jeleneteket kaptak, alakításuktól finoman szólva is seggre ültem. Színészóriások mindketten, ezt nem tagadhatja senki.
Ha már a színészeknél tartunk, nagyon tetszett az új mágiaügyi miniszter szerepében Bill Nighy, akit az Igazából szerelem óta imádok. Kár, hogy nem szerepelt túl sokat.
Ötödször: animációs kisfilm. Elképesztő volt. Erről nem is mondok többet.
Az áradozás után viszont jöjjön néhány negatívum. Van egy dolog, amit már többször emlegettem, ha nem is itt, de szóban mindenképp: a főszereplőket játszó színészek nem bírnak színészi képességekkel. Ebben a filmben, ahol érzelmek egész skáláját kellett volna felvonultatni, egyedül a főhős, Daniel Radcliffe volt az, aki meg tudott birkózni a feladattal (viszont még mindig baromi idegesítően vigyorog). Emma Watson és Rupert Grint azonban egyszerűen nem képesek kettőnél több arckifejezést felvenni (Emma: szigorú, ijedt; Rupert: bamba, ami lehet bárgyún bamba, ijedten bamba avagy dühösen bamba). Nem tudom, miért, talán nem élik bele magukat eléggé a szerepbe, de úgy gondolom, hogy 6 darab HP-filmmel a hátuk mögött már igazán belejöhettek volna.
A másik, ami nem tetszett, az a Harry és Ginny közötti szerelmi szál nyálas erőltetése. Már az előző részben is ki voltam bukva rajta ("A cipőfűző bekötése olyan romantikus!" Hogyne.), s most még inkább kiakasztó jeleneteknek voltam tanúja. Nem hiszem el, hogy ezt ne lehetne szebben megoldani... Aztán ott volt még az, hogy néhány kedvenc szereplőm nagyon keveset szerepelt a filmben, ez viszont már a történet hibája, így az alkotókat igazán nem hibáztathatom érte.
Így utólag azonban nagyon zavar valami, amiért viszont okolhatóak a készítők, mégpedig az, hogy az előző részek nem adnak elég logikus 
és összetett felvezetést az utolsó részhez. Aki nem olvasta a könyveket, az nyilván jobban érzi. Annyi mindent kihagytak ugyanis korábban, hogy itt néhány dolog eléggé deus-ex-machina megoldásnak tűnhetett. Csak hogy egy példát említsek: Dobby. Hol bújkált ez a szerencsétlen 4 filmen keresztül, és most miért jött vissza? - kérdezhetné a laikus néző. De nem csak Dobbyt emlegethetném, mert ott van még Griffendél kardja, vagy Ron bátyja, Bill, ésatöbbi, ésatöbbi.
Most azonban hivatalosan úgy ítélem meg, hogy nincs több említenivaló mondandóm e filmmel kapcsolatban, mert ez a kritika így is épp elég hosszúra sikeredett. Zárom tehát soraimat, méghozzá a következőképp: úgy vélem, eddig ez a legjobban sikerült rész, a rajongóknak mindenképp ajánlott (de ők úgyis megnézik), s nem csak nekik, hanem mindenkinek, aki szereti a fantasy műfaját. Azonknak viszont, akik eddig csak a filmeket látták, ajánlatos olyasvalaki mellé szegődni, aki otthon van a témában, különben a film végére maradhat bennük néhány homályos részlet. Az utolsó részt pedig nagyon várom, és sajnálom, hogy a nyárral együtt a június is baromi messze van.
Utolsó kommentek