Azt hiszem, ma már bátran kijelenthetem, hogy a Disney egy része a tündérmesék feldolgozására, ergo átírására specializálódott. A soron következő áldozat Rapunzel története volt, a hihetetlenül hosszú hajú hercegnőé (?), akit mostohája egy toronyban tart fogva (pusztán bosszúból), ahonnan se ki, se be, a banya is csak a lány haján tud közlekedni. Egy napon aztán felbukkan egy herceg, aki rögtön beleszeret a leányzóba, de balszerencséjére a gonosz boszorkány még ottéri, megvakítja, kilöki a toronyból, a srác majdnem meghal, aztán évekig vándorol koldus módjára. Rapunzel haját a boszorkány bosszúból levágja, aztán a lányt is szélnek ereszti, akinek fogalma sincs arról, milyen a világ, de végül mégis egymásra találnak a herceggel, akinek a szemét meggyógyítja a könnyeivel, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Ez volt tehát a Grimm-féle verzió. A Disney ennél kevésbé morbidra, sokkal viccesebbre és akciódúsabbra, valamint lényegesen giccsesebbre vette a figurát. A herceget lecserélték egy jóképű tolvajra, Aranyhaj (efféleképp magyarosították a Rapunzelt) hajzuhataga spéci fiatalító-erőt kapott (emiatt rabolja el még kiskorában a főgonosz), valamint egy mókás kis kaméleont az elmaradhatatlan állatkísérő szerepére. A lány ezúttal önszántából hagyja el a tornyot, a gonosz mostoha viszont gonosz és mostoha marad. Mindezekkel együtt meg kell, hogy mondjam, ennyire aranyos, valóban gyerekeknek szóló, de felnőttek számára is élvezhető mesét már rég volt szerencsém látni.
Ez ugyebár az első olyan hercegnős Disney-mese, amely számítógép-animációval készült (bár manapság már minden azzal készül, viszont ezalatt jelen helyzetben azt értem, hogy köze nincs a kézzel rajzolt képi világhoz). Sokan húzták a szájukat a Hercegnő és a béka után, amelyben a Disney igyekezett visszatérni a gyökereihez - több-kevesebb sikerrel. Az Aranyhajnak azonban egyáltalán nem ártott ez a technika, ugyanis sok-sok jelenetben olyan módon használták ki a számítógép-animációt, amire lehetőségük sem lett volna, ha a hagyományos stílussal operálnak.
Ha már itt tartunk, azt hiszem, nem érdemes sok szót fecsérelni a grafika minőségére. Minden gyönyörű, a szereplők (a hajak!), a mozgások, a környezet, az effektek. Ez talán nem újdonság, hiszen a Disney-től már megszokhattuk, hogy ritkán ad ki a keze alól rossz minőségű munkát. De nem csak a grafikát lehet dicsérni, hiszen a történetvezetés szintén bravúros (végre izgulhattam egy kicsit a film vége felé), ahogy a zene és a betétdalok is.
Igen, én is meglepődtem, mikor a szereplők egyszer csak dalra fakadtak, de nem bántam. A dalok nagyon aranyosak voltak, és csodák-csodájára most a magyarított szövegek sem bántották az ember fülét. Az utóbbi évek termését tekintve ugyanis (Bűbáj, Hercegnő és a béka) már kezdtem aggódni, hogy a szinkron és a magyarul felénekelt dalok minősége, melyre egykoron oly büszkék lehettünk, rohamosan kezd visszaesni.
Ami még dicséretre méltó ebben a filmben, az az, hogy nagyon jól sikerült megragadni a karaktereket. Igaz, hogy sablonosak (természetesen), és egyik sem túl bonyolult, viszont egy meséhez pont ez illik. Persze megvoltak itt a mesék további jellemzői is: a happy end, a végül beteljesülő szerelem, satöbbi, satöbbi.
Hátrányt ezúttal nem igazán tudok mondani, legfeljebb azt, hogy túl rövid volt a film, elnéztem volna még egy darabig (a sikítozó kisfiú és a telefonáló apuka meg ugyebár nem a készítők hibája). Azt hiszem, ha nem is lesz belőle klasszikus, az Aranyhaj sokkal többet ér, mint mondjuk a nagyobb durranásnak szánt Hercegnő és a béka, vagy az agyonmagasztalt Wall-E. Aki szereti a meséket, annak biztosan tetszeni fog.
Utolsó kommentek