Napl(op)ó - Muse kultblogja

Az emberiség nagy bánatára írni is szoktam, mivel néhanap nekem is támadnak összefüggő gondolataim. Ami itt és most megtalálható: film-, anime- és könyvajánlók, film- és könyvkritikák, s néhány magánéleti szösszenet. Igazi vegyessaláta.

Címkék

ajánló (76) anime (11) blog (10) dalszöveg (1) film (33) képregény (3) könyv (39) kritika (64) paranormális (1) sorozat (7) tv (1) ünnep (3) vámpír (7) zene (1) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Szerzők

Moly - Jelenlegi olvasmányaim

Beszélj! (Speak)

2011.01.18. 06:42 :: Muse

Ez egy nem olyan régi, de nem is annyira friss film, nekem viszont most, így hajnalban sikerült megtekintenem. A Beszélj!, eredeti nyelven 'Speak' Laurie Halse Anderson azonos című regénye alapján készült 2004-ben. A könyv nálunk Hadd mondjam el... címmel jelent meg, és sajnálom, hogy eddig még nem volt hozzá szerencsém, de igyekszem bepótolni ezt a hiányosságomat.

Elöljáróban semmit sem tudtam a filmről, talán azért tett rám akkora hatást, amekkorát. A történet középpontjában egy 15 év körüli lány, Melinda Sordino áll, aki új iskolába kerül (pontosabban megkezdi első évét a középiskolában), de nem igazán tud beilleszkedni, mivel alig beszél. Hogy miért, az csak szép lassan derül ki, mindenesetre annyit elárulok, hogy a közelmúltjában óriási trauma érte, amit képtelen feldolgozni addig, míg nem beszél róla valakinek. Erre azonban képtelen, így teljesen magába zárkózik, az összes kapcsolata kicsúszik a kezei közül, megromlik a viszonya a szüleivel és a barátaival is. Szerencsére az iskola egyik oktatója, Mr. Freeman a művészet nyelvén keresztül közvetve segít Melindának ismét megtalálni önmagát.

A film számomra borzasztóan megrázó volt. Melinda élete, önkéntes száműzetése, antiszociális viselkedése úgy jelenik meg, hogy az ember önkéntelenül is együttérez vele. Szörnyű látni, ahogy egy ártatlan, intelligens, fiatal lány ellök magától mindent és mindenkit, ahogy sodródik a napokkal és közben nem találja a helyét. A magányt zseniálisan ábrázolják a filmben, az ember legszívesebben a képernyőn keresztül megragadná a főhőst, hogy megrázza, megölelje, megvigasztalja, felajánlja neki a saját barátságát.

Elképesztő az is, hogy milyen nyomasztó atmoszférát sikerült teremteni a filmben. Minden teljesen hétköznapi, és mégis, ahogy Melinda szemén keresztül szemléljük ezt a számunkra sem ismeretlen világot, minden annyira idegennek és üresnek tűnik. Az embert szinte letaglózza, ha belegondol, hogy a történetben semmi olyan nem fordul elő, ami ne történhetne meg, vagy történt meg már ezerszer, és ezek közül a legrosszabb a középpontban álló eseményre gondolni.

Ami a hangulatteremtéshez tartozik még, az a zene. Nem tudom, miféle előadók mely számai csendülnek fel a film alatt, azt viszont tudom, hogy csak még jobban fokozták az elszigeteltség érzését. Érdekes, hogy szinte minden dal amolyan tipikus, tinédzserek által ma is hallgatott slágernek tűnt, és az alkotóknak mégis sikerült egészen más szerepet kölcsönözniük nekik.

Hadd térjek ki pár mondatban a színészi játékra is. A főszereplőt Kristen Stewart alakítja, akit mostanában csak a Twilight Bella Swan-jaként emleget a nagyérdemű. Ebben a filmben még egészen fiatal, lapos mellű, törékeny kislány, nyoma sincs rajta annak a dögös nőnek, akivé mára vált. És igen, az Alkonyattal ellentétben itt meglátszik, hogy tud ő rendesen is játszani, ha akar. Az arcának egészen kis rezdülései érzelmek egész skáláját közvetítik a néző felé. Rajta kívül, akit még kiemelnék, az az iskola rajztanára, akit Steve Zahn alakít. Fergeteges, ahogy életre kelti ezt a különc figurát, akire sokan ferde szemmel néznek, de akinél menedéket lelhetnek azok, akiknek szükségük van rá.

A szereplőgárda további tagjaira sem lehet panasz: az önbizalomhiányos irodalomtanárnő, Melinda "barátnője", akinek be nem áll a szája, a fiú, akinek köze van ahhoz a bizonyos múltbéli eseményhez... Mind nagyszerűen játszák a karakterüket.

A filmben egyébként a hosszához képest viszonylag kevés a párbeszéd, de a dialógusok helyett beszélnek az arcok, a gesztusok, a hosszan kitartott képek, a fakó színek. Az idő múlását is sikerült jól megragadnia a készítőknek, hiszen egy egész tanév eseményeit kellett elbeszélniük mindössze másfél órában.

A film alatt végig ott húzódik egyfajta melankolikus, szomorú hangulat, ami igazán megfogja az embert. Ha hasonlítgatni akarnék, azt mondanám, hogy ennek az alkotásnak a hangvétele erősen emlékeztetett a Donnie Darko c. kultfilm hangvételére, legalábbis hasonló hatást ért el nálam mindkettő. Ennek ellenére semmi közük egymáshoz (legfeljebb annyi, hogy mindkettő nagyon-nagyon jó film). A Beszélj!-t a benne feldolgozott téma miatt szélesebb körben is mutogatnám, mivel nem vesztette még aktualitását, sőt, sajnos azt kell, hogy mondjam, még sokáig nem is fogja. Fiataloknak és idősebbeknek egyaránt megéri megnézni; akik meg a Twilight-on szocializálódtak, lökjenek be egyszer a DVD-lejátszóba egy olyan művet is, amiben ugyan szerepel a kedvenc színésznőjük, de sokkal többet ér egy gagyi vámpíros tinifilmnél.

Szólj hozzá!

Címkék: ajánló kritika film

A bejegyzés trackback címe:

https://muse.blog.hu/api/trackback/id/tr732592087

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.