Sok helyen olvastam, hogy az utolsó Harry Potter-mozival egy korszak ért véget, és sok embernek ezzel zárult le a gyerekkora. Ahogy az előző részről szóló kritikámban is írtam, én is az emlegetettek közé tartozom; rajongásom 11 évesen kezdődött, s oly erős volt, hogy még a hatosztályos gimnázium kezdetén is a Potteres tolltartómra voltam a legbüszkébb. E hét hétfőjén pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy az utolsó mozit bizony már nem kiskölyökként, hanem diplomás emberként nézem végig. Hú.

Persze tudom, hogy nem kell letörni, ugyanis biztos vagyok benne, hogy a Potter-sorozat pár éven belül megér még legalább egy nagyobb költségvetésű feldolgozást, hiszen túl jól tejel ahhoz, hogy ennyiben hagyják. És nem hiszem, hogy a rajongóknak lenne kifogásuk egy remake, vagy esetleg egy több részes tévésorozat ellen. Na, de térjünk rá a jelenleg legutolsónak számító darabra, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. részére.

Az az igazság, hogy részemről ezúttal nincs túl sok írnivaló a filmről. A Halál Ereklyéi második része ugyanis nem más, mint némi előzmény és egy majdnem két órás, monumentális csata szemkápráztató egyvelege. Harrynek nincs más választása, végül eljött a pillanat, amikor szemtől szemben ki kell állnia a Sötét Nagyúrral, Voldemorttal szemben, s bizony a 7 mozi óta várt párbaj kimenetele még azok számára sem kérdéses, akik a könyvekből sem értesültek a végeredményről. No, azért azt hozzáteszem, hogy néhány fordulat azért még szolgálhat meglepetéssel a regényeket nem ismerők számára...

Az egyik nagy bajom az volt ezzel a filmmel, hogy minden monumentalitása ellenére olyan se füle-se farka jellegűre sikeredett. Míg az első résznek értelemszerűen volt felvezetése, ez amolyan csapjunk a lecsóba-módon kezdődik, folytatódik, és úgy is ér véget. Hát persze, hiszen folytatás - mondhatná, aki kötözködni akar, de én ennek ellenére úgy találom, hogy ezt a két filmet mégiscsak jobb lett volna közvetlenül egymás után látni. Az előzőben elmaradt a filmvégi katarzis, itt meg csak az van, ami a végére picit sok.

Az sem tetszett, hogy míg az előző rész igencsak bővelkedett eseményekben és helyszínekben, itt a rövid kagylólaki jelenetek és a bankba való sikeres betörés után minden végig a Roxfortban játszódik. Tudom, hogy a korábbi filmekkel is így volt, hiszen a szereplők az egész játékidő alatt szinte csak a bentlakásos intézményben tartózkodtak, de ez most a rombolással és pusztulással egybekötve nagyon kényszeredetten jött le. Bár mit ne mondjak, azért szívszorító volt látni, ahogy a gonosz sereg romba dönti kedvenc helyszíneimet.

Mindezen negatívumokhoz még hozzátenném, hogy talán az is rombolt az élményen, hogy közvetlenül mögöttem két tizenéves kis csitri ült, akik végigvihogták még a legdrámaibb jeleneteket is. Sajnos még akkor sem fogták be a szájukat, mikor huszadszorra fordultam hátra, arcomra szigorú kifejezést erőltetve - de ennél többet sajnos nem tehettem, hiszen mégsem vagyok az az erőszakos fajta.

Volt azonban olyan is, ami tetszett a filmben; az egyik a látvány, a másik bizonyos szereplők színészi játéka. A látványról talán nem is érdemes szót ejtenem, az a HP-sorozat alatt mindig is magasan verte az elvárásokat, és ez most sem volt másképp. Robbanások, varázslatok, pusztítás, halál, sárkány, furcsa lények, tomboló futótűz - riszpekt a maszkmestereknek és a számítógépes grafikusoknak. A nagy csata alatt csak tátottam a szám. De ugyanezt váltotta ki belőlem Ralph Fiennes is, aki még sosem volt ennyire ijesztő és kegyetlen Voldemort. Voldi bácsi végre annyi szerepet kapott, amennyit megérdemelt, talán az eddigi filmekben összesen nem volt ennyit a vásznon, mint most. De nem csak ez a játék nyűgözött le, hanem az is, hogy az eddig elhanyagolt szereplők, mint például McGalagony, Piton, James és Lily Potter, vagy akár Neville végre megkapták a nekik kijáró perceket.

Amit még pozitívumként emelnék ki, az a végső csatában elesettek drámája. A könyvben nem sikerült túl jól érzékeltetnie az írónőnek, hogy mit jelent egy-egy szereplő, családtag halála a többiek számára, míg itt a könnyem is kicsordult némelyik holttest látványára. De ha már Rowlingnál tartunk, mondok valami rosszabbat is: azt a bizonyos, a 7. könyv legvégén lévő baklövését, ami már olvasva is tönkrevágta az élményt, igazán kár volt a filmbe is átemelni, de ez van.

Összességében elég vegyes érzésekkel jöttem ki a moziból. Tetszett is, nem is, látványos volt, szórakoztató, de néhol - szó, ami szó - untam is. Azt hittem, ha vége lesz, úgy fogom érezni, mintha valami meghalt volna bennem, de nem. Most is úgy vagyok vele, mint eddig: a könyveket bármikor levehetem a polcról, és újra elmerülhetek a varázsvilágban, ha akarok, ehhez nem kellenek a filmek. Persze furcsa lesz, hogy úgy jön majd el a következő év, hogy nem lesz új Potter-mozi, amit várhatok, de azt hiszem, együtt tudok élni ezzel. Szép korszak volt, de remélem, jönnek még szebbek is...