Totál szívás. Először én is azt hittem (reméltem), hogy félrehallottam az ominózus magyarítást, de kiderült, hogy sajnos mégsem (bár ez még mindig jobban hangzik, mint ahogy mi egymás között hívjuk: Törött ágy). Sebaj, még ez az elbaltázott fordítás sem teszi tönkre ezt a zseniális sorozatot (túl sokat használom azt a szót, hogy zseniális).
Hacsak az ember az elmúlt 5 évben (illetve 2008 és 2013 között) nem szokott le teljesen az internetről, nem valószínű, hogy legalább egyszer ne futott volna bele egy idézetbe, egy képbe, vagy egyszerűen csak egy magasztaló megemlítésbe a Breaking Bad-et illetően. Egy darabig (sőt, pár hónappal ezelőttig) én is csak lestem, mint Rozi a moziban, és egyszerűen nem akaródzott elhinnem, hogy valami tényleg ennyire jó lehet, ha ilyen sokan rajonganak érte (voltak korábbi rossz tapasztalataim). Persze kiderült, hogy mekkora élménytől fosztottam meg magam mindezidáig.
A sztori (illetve annak lecsóba-csapós kezdete), ha valaki még nem ismerné, a következő: adva van egy csendes, felesége előtt meghunyászkodó, kissé sajnálnivaló, de annál intelligensebb középiskolai kémiatanár: Walter White. 50. születésnapján, adóssággal a nyakában, egy mozgássérült kamaszfiúval a családjában, születendő második gyermekét várván tragikus hírt kap: gyakori köhögőrohama nem egy múlni nem akaró megfázás eredménye, hanem egy súlyos tüdőráké. Mivel az orvosok szerint alig több, mint egy éve van hátra, Walt agyalni kezd, hogyan is hagyhatna egy kis pénzt a családjára; szerencsére - bár nem szándékosan - kap egy tuti tippet a rendőrség drog-elhárítási osztályán dolgozó sógorától. Nem sokkal később fel is keresi egyik volt diákját, Jesse Pinkman-t, aki speed készítésével és terjesztésével foglalkozik, Walt ugyanis nem kevesebbet eszel ki, mint hogy a segítségével beszáll a metamfetamin-bizniszbe. Szakmájából következően ugyanis ő olyan receptet tud az anyag előállítására, mint senki más, így biztosnak hiszi a sikerét.
Persze a történet nem áll itt meg, hanem 5 évadon keresztül eszeveszetten rohan, mint egy betépett pizzafutár egy Harley Davidson-on. Van benne bőven feszültség, családi dráma, vér és halál, meglepő fordulat és humor. Két dolog van ebben a sorozatban, ami miatt érdemes belevágni: az egyik a tökéletesre csiszolt cselekmény, a másik pedig a kiemelkedő szereplőgárda.
A Breaking Bad eseményei végig olyan logikusan következnek egymásból, mintha csak az élet maga írta volna a forgatókönyvet. Emellett szó sincs arról, hogy a valóságszag miatt egy idő után unalmassá, monotonná válna, ugyanis remek ritmusban követik egymást a komoly családi párbeszédek, az akciójelenetek, a dilemmák, a montázsok, a felemelő és a lehangoló pillanatok. Előkerülnek olyan fontos témák, mint például a családtagoknak vajon mennyi joguk van beleszólni egymás életébe, döntéseibe, vajon megéri-e kockáztatni akár az egész hátralévő életünket a szeretteinkért, szabad-e feladni mindent a legszorultabb helyzetben, szabad-e beletörődni a sorsunkba, hol keressük a boldogságot? Szó van itt hűtlenségről a házasságban, karrier és magánélet szembenállásáról, titkokról és hazugságokról, az alvilági életről, drogkartellekről, hajléktalanokról, depresszióról, meg nem értettségről, képmutatásról, félelemről, a világtól és önmagunktól egyaránt. A történet sokszor alig engedi levegőhöz jutni a nézőt.
Ami feltűnhetett már akár a felsorolásból is, a sorozatban nagyon fontos szerepet kap a család és a barátok, illetve az ezt összekötő szeretet; szinte az összes filmbéli karaktert ez motiválja és hajtja előre minden cselekedetében. Ha már filmbéli karakterek: kivétel nélkül minden főbb szereplőt nagyon jól kidolgoztak. Nincs köztük jó és rossz, mindenkinek megvannak a maga céljai és motivációi, és mindenki a saját személyisége szerint cselekszik. Jócskán látunk fantasztikus karakterfejlődéseket is, és nem feltétlenül pozitív irányba történnek ezek. A legszebb talán a két főszereplő, Walt és Jesse ellentétes irányba való jellemváltozása: míg Jesse a kezdeti buta, kapzsi és meggondolatlan mitugrászból megfontolt és amennyire lehet, erkölcsös férfivá érik, addig Walt eszét lassan elveszi a pénz és a hatalom, és igazi antihőssé formálódik.
Rajtuk kívül is rengeteg szerethető és/vagy gyűlölhető hölggyel és úrral találkozhatunk: ott van Walt folyton gyanakvó felesége, akitől eleinte idegbajt kaptam, később azonban rettentően megsajnáltam, Walt sógora, a makacs, tapló humorú DEA-ügynök, és felesége, a butácska, pletykás Marie, aztán a két kedvencem: Saul Goodman, a pofátlan, cinikus, tenyérbemászó ügyvéd és (eleinte az ő) beosztottja, Mike, a vén róka, aki faarccal lő le bárkit, ha erre utasítják, majd keserű mosollyal viszi a játszótérre kisunokáját.
Amit még külön érdemesnek találok megemlíteni, az a vizualitás: a történet Új-Mexikó állam egyik nagyobb városában, Albuquerque-ben játszódik, a sivatag közepén, éppen ezért a képi világ nagy részét a nagy, nyílt terek, a narancssárga és barna színek uralják. Ezt ellensúlyozza a rengeteg közeli a szereplők arcáról, ami még bensőségesebbé tesz minden személyes pillanatot, az érzelmek így még inkább beszippantják a nézőt, legyen szó akár szerelemről, akár halálfélelemről. Ráadásul a rendező nem riadt vissza a naturalista ábrázolástól sem, de mindemellett sikerült elkerülnie az öncélú erőszakot és a felesleges vérengzést a képernyőn (amely hibába például a Trónok Harcánál sokszor beleesnek - de erről majd később, bővebben). A remek filmzene- és betétdal-választásokról már nem is írok, így is kicsit hosszabbra sikerült ez az ajánló, mint szerettem volna.
Nálam még hátravan a legvégéig fél évad, úgyhogy jobban teszitek, ha most azonnal belevágtok, hátha utolértek...
Utolsó kommentek