Na ne már, hogy csak ez a giccses, nyáltól csöpörésző cím jutott az eszembe... Ráadásul rögtön az első bejegyzéshez! Mi lesz itt, te jó ég, menten leszaladok az agyamról. Jó, tudom, már az is szánalom a köbön, hogy itt ülök a gép előtt és közben a tetrixen, vagy miazanyámkínján pötyörgök a klaviatúra helyett, de ez...

Nos, azt hiszem, kezdő soraimmal kellőképpen bemutatkoztam. Egyébként nem szoktam ám sopánkodni, és önutálatról sem tettem mindeddig tanúbizonyságot. Szóval... A fenti sorokat tekintsük meg nem történtnek. Azért tekintsük, mert nincs szívem a közepébe kattintani, és a "Delete" billentyű periodikusan ismétlődő nyomogatásával eltűntetni a Föld színéről. Határtalanul önző vagyok ám, amit egyszer leírtam, az úgy is marad. Kivéve, amikor nem, de most ne menjünk bele a részletekbe.

Akkor térjünk a lényegre (sajna nem látja senki, de most önfeledten ropogtatom az ujjaimat, és csillogó szemmel nézek kifele a fejemből. Örömömet lelem ugyanis abban, ha anélkül beszélhetek, - ha csak képletesen is, - hogy valaki folyton közbevágna.). Én ugyebár én vagyok, de mivel nem hiszem, hogy sokan ismernének, s mivel valószínű, hogy ezen a bejegyzésen kívül még mások is születni fognak, szólnék pár szót magamról.

Persze, tudom, hogy ez a kutyafülét sem érdekli, de én szeretem efféle dolgokkal elszórakoztatni magam, s különben is, megnyugtató a gondolat, hogy senki nem fog megakadályozni tervem végrehajtásában. (Egyébként szóvirágokban sem szoktam beszélni. Azt hiszem, túl lazára vettem a figurát, de mit csináljak, ha a közeledő hajnali kettő ezt hozza ki belőlem?) Na tehát. Ön- és közveszélyes szófosó vagyok, (ezt én találtam ki, nem más mondta, tervezem a levédetését. De komolyan.) emellett hivatalos népi buzerátor is (ezt nem én találtam ki. Levédetni sem fogom. De komolyan.). Szeretem a macskákat, ezért macskabuzi öregasszonyként fogok meghalni. Szeretem a világvége-hangulatot, a gótikus rockot és az Orion csillagképet (kár, hogy sosem találom, mert vagy felhős az ég, vagy, mint legutóbb, rájövök, hogy már megint romlott vagy két dioptriát a szemem, és még a Tejutat sem tudom megkülönböztetni egy szaros cirro comulustól.). Régen csillagász akartam lenni, most az újságírásra hajtok, ami remélem, hogy összejön. Ha nem, elmegyek pénztárosnak, és zugíróként, csonttá aszva, egy hideg, fűtetlen kis lukban fogom feldobni a talpam (nagy terveim vannak ám a jövőre nézve - nem látszik?). Szeretek olvasni, rajzolni, írni, a szabadban lenni, úszni, zenét hallgatni, és még rengeteg dolgot, amit most nem sorolnék fel. Tervezem, hogy kiköltözök a Himalájába, lehetőleg a tibeti részére, kecskéket tenyésztek, és boldogan, tiszta tüdővel élek majd, míg meg nem halok.

Még valami. Nincsenek nagyszabású gondolataim, nem tervezem megváltani a világot, és legnagyobb álmom nem a világbéke. Nem vagyok se szép, se szőke, se karcsú, se magas. Épphogy csak átléptem a felnőttkor határát, aminek nagyon nem örülök. Igyekszem lazán venni az életet, és lélekben gyermek maradni.

A bejegyzés címéről pedig annyit, hogy... Hát, ezeket láttam pár nappal ezelőtt. Nincs is jobb dolog, mint késő este a fűben fekve, miközben összemásznak a hangyák és lefagy az orrod, az eget bámulni, és figyelni a Föld légkörébe belépvén egy pillanat alatt elégő kis űrszemeteket. S hogy félreértés ne essék, ezt halálosan komolyan gondoltam.