Napl(op)ó - Muse kultblogja

Az első gondolatom, amikor elkezdődött a film, az volt, hogy a hátam mögött ülő csapat, azon kívül, hogy befoghatná a száját, mennyire nem tudja értékelni, hogy végre egy olyan filmet lát a moziban, amelyben egy női főszereplőre épül a történet, és mégsem romantikus vígjátékról vagy horrorról van szó. Izmos, gyönyörű, de nem agyonszexualizált amazonok jelentek meg a vásznon, akik ugyanolyan keményen harcolnak, mint bármelyik férfi, és ugyanolyan jól vezetnek egy egész társadalmat (vagy még jobban is), mint a honatyák.

Manapság mindenki bolygónk túlnépesedésének következményeitől retteg. Mi történne azonban, ha ennek pont az ellenkezője következne be? Ha nem születne több gyermek a Földön? Alfonso Cuarón 2006-os filmje pont ezt a témát boncolgatja.

2027-et írunk, az utolsóként született gyermek is már elmúlt 18 éves. Világszerte polgárháborúk zajlanak, egyedül Nagy-Britannia az, aki még úgy-ahogy tartja magát, kemény katonai diktatúra árán. Sok az illegális bevándorló, akik egy jobb élet reményében próbálnak beszökni az országba. Akit elkapnak, arra a menekülttáborok borzalmai várnak. Ebben az országban éli mindennapjait Theo, brit honpolgár. Egy napon váratlanul felkeresi régi szerelme, Julian, aki nem mellesleg a nagyhatalmak ellen lázadó egyik terroristacsoport feje. A nő nem kevesebbet kér Theo-tól, mint hogy szerezzen útlevelet egy Kee nevű lánynak, aki 19 év óta az első állapotos asszonyka a világon.

Totál szívás. Először én is azt hittem (reméltem), hogy félrehallottam az ominózus magyarítást, de kiderült, hogy sajnos mégsem (bár ez még mindig jobban hangzik, mint ahogy mi egymás között hívjuk: Törött ágy). Sebaj, még ez az elbaltázott fordítás sem teszi tönkre ezt a zseniális sorozatot (túl sokat használom azt a szót, hogy zseniális).

Hacsak az ember az elmúlt 5 évben (illetve 2008 és 2013 között) nem szokott le teljesen az internetről, nem valószínű, hogy legalább egyszer ne futott volna bele egy idézetbe, egy képbe, vagy egyszerűen csak egy magasztaló megemlítésbe a Breaking Bad-et illetően. Egy darabig (sőt, pár hónappal ezelőttig) én is csak lestem, mint Rozi a moziban, és egyszerűen nem akaródzott elhinnem, hogy valami tényleg ennyire jó lehet, ha ilyen sokan rajonganak érte (voltak korábbi rossz tapasztalataim). Persze kiderült, hogy mekkora élménytől fosztottam meg magam mindezidáig.

A sztori (illetve annak lecsóba-csapós kezdete), ha valaki még nem ismerné, a következő: adva van egy csendes, felesége előtt meghunyászkodó, kissé sajnálnivaló, de annál intelligensebb középiskolai kémiatanár: Walter White. 50. születésnapján, adóssággal a nyakában, egy mozgássérült kamaszfiúval a családjában, születendő második gyermekét várván tragikus hírt kap: gyakori köhögőrohama nem egy múlni nem akaró megfázás eredménye, hanem egy súlyos tüdőráké. Mivel az orvosok szerint alig több, mint egy éve van hátra, Walt agyalni kezd, hogyan is hagyhatna egy kis pénzt a családjára; szerencsére - bár nem szándékosan - kap egy tuti tippet a rendőrség drog-elhárítási osztályán dolgozó sógorától. Nem sokkal később fel is keresi egyik volt diákját, Jesse Pinkman-t, aki speed készítésével és terjesztésével foglalkozik, Walt ugyanis nem kevesebbet eszel ki, mint hogy a segítségével beszáll a metamfetamin-bizniszbe. Szakmájából következően ugyanis ő olyan receptet tud az anyag előállítására, mint senki más, így biztosnak hiszi a sikerét.

Unod a multiplexeket? A csillivilli, élettelen filmeket? Unod, hogy kijössz a vetítőteremből, jojózik a szemed a látványtól, de semmivel sem lettél gazdagabb? Hajrá, ülj be egy művészmoziba, és nézz meg valami súlyosat. Én is így tettem.

A vadászat című dán film főszereplője Lucas, aki nemrég vált el a feleségétől, épp kamasz fia felügyeleti jogáért küzd, emellett tanítói képzettsége ellenére csak a kisváros óvodájában alkalmazzák óvóbácsiként. Lucas nem túl fényes sora ellenére is közkedvelt figura, a végletekig jó ember, a barátai és a gyerekek is egyaránt imádják és megbecsülik. Ez az állapot azonban mindössze addig tart, míg legjobb barátjának kislánya, Klara sértődöttségében el nem ejt néhány szót arról, hogy közte és Lucas között olyan dolog történt, amely csak egy felnőtt férfi és nő között fordulhat elő. A falu zárt közössége egyik pillanatról a másikra kiközösíti a férfit, aki értetlenül áll a történtek előtt, és a helyzet napról-napra csak súlyosbodik.

Ha lehetne egy kívánságod, mit kívánnál? A magad javára fordítanád, vagy másokon segítenél vele? Képes lennél a kívánságért cserébe feláldozni magad, az életedet, mindent? Megéri önzetlenül jónak lenni? Egy alapvetően magical girl-stílben utazó anime esetében ezek elég súlyos kérdéseknek tűnnek, nem igaz?

A Mahou Shoujo Madoka Magica alkotóinak valami igazán egyedi, eddig még nem látott hibridet sikerült létrehozniuk. Képzeljünk el öt édes kislányt, akik szürreális díszletek között véres küzdelmet folytatnak a gonosz ellen, s mindezek mellett olyan döntéseket kell hozniuk a saját életükkel, a családjukkal, a barátaikkal kapcsolatban, amelyek még egy felnőttnek is nehezére esnének. Képzeljünk el egy olyan magical girl-sorozatot, ahol hiányzik a cukormáz, az irónia, sőt, a humor is, s ahol viszont jelen van a kőkemény, véres dráma. Ahol a szereplők gyakorlatilag a lelkükért cserébe jutnak varázslatos hatalomhoz.

Mármint itt, a blogon. Mert amúgy, mint valószínűleg mindenkivel, velem is megesnek magánéleti szösszenetek. Ezek java részéről továbbra sem fogok írni, viszont úgy érzem, megérdemel egy bejegyzést annak a kifejtése, hogy miért is volt ekkora pangás a blogon az utóbbi egy évben.

A legfőbb ok: az életmódváltás. Végleg végeztem a sulival, és azóta sikerült több olyan munkahelyet találnom, ami egy-egy napom jó részét elvonja; persze nem mintha ennek nem örülnék, de amikor az embernek 8 óra után még haza kell utaznia, vagy újabban főznie, meg mosnia, meg kihasználnia az alkalmakat, mikor régi barátokkal futhat össze, nos... emellett nem hogy blogolni, de olvasni, sőt, filmet nézni sincs ideje. Meg néha kedve.

Ez nem panasz, és nem mentegetőzés, mert baromira élvezem, hogy ez így van, mármint élvezem a pörgést, a tevékeny életet; csak azt sajnálom, hogy olyan dolgoktól von el, amiket nagyon sokáig rendszeresen műveltem, és alkalmasint hobbimként emlegettem.

No, lényeg a lényeg, hogy a továbbiakban nem tudom, mire lehet számítani itt, tőlem. Megszűnni nem fog a blog, mivel erős érzelmi szálak fűznek hozzá, meg amúgy is, sajnálnám a beleölt munkát, de nem tudom, lesz-e ez még valaha is aktív. Talán ha kirúgnak, vagy valami, de remélem, ez még jó darabig meg nem született gondolat marad azok fejében, akik efféle döntést hozhatnak. Viszont továbbra is büszkeséggel tölt el, mikor azt látom, hogy naponta keresik fel egy-egy bejegyzésemet. Úgy látszik, van, ami nem veszít az aktualitásából, jippijé.

Az elmúlt három hónap folyamán természetesen nem csak ifjúsági regények kerültek a kezembe, hanem jó pár olyan is, amelyek az idősebb korosztályt célozzák meg. Szemezgessünk hát.

Alan Hollinghurst - A szépség vonala

Először is, bár nem ez a könyv központi témája, homofóboknak semmiképp sem ajánlom A szépség vonalát. Akinek viszont nincsenek efféle fenntartásai, annak érdemes a kezébe vennie; alább ki is fejtem, hogy miért.

Az 1980-as évek Nagy-Britanniájában járunk, a hatalom épp a Vaslady, azaz Margaret Thatcher kezében összpontosul. Nick Guest épp most végzett az oxfordi egyetem bölcsészkarán, és egyelőre halvány fogalma sincs, mit kezdjen az életével, ezért beköltözik jóbarátja, Toby Fedden családjához Londonba. Toby édesapja a konzervatív párt parlamenti képviselője, így az egész família előkelő körökben forog. Nick, mint ifjú esztéta és a szépség nagy rajongója úgy érzi magát az új környezetben, mint hal a vízben, az olvasó viszont szép lassan rájön, mennyire hazug, képmutató és veszélyes is a gazdagok világa. A felszín alatt szinte forrnak az indulatok: a harag, az irigység és a büszkeség fojtogató burokba zárja az embereket. Nick-nek ráadásul titkolnivalója is van ez elől a tolerancia-mentes világ elől: a férfiakhoz vonzódik.

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogot - mentségemre legyen szólva, hogy dolgoztam, meg ügyeket intéztem ezerrel. Szerencsémre a munkahelyemen annyi szabadidőm van, hogy az elmúlt évhez képest jelentős mennyiségű könyvön sikerült átrágnom magam igen rövid idő alatt, viszont nem akarok mindegyikről külön bejegyzést írni, ezért megpróbálom kategorizálni őket, és  ily módon beszámolni róluk. Kezdetnek itt egy szösszenet az ifjúságnak szánt, de nem mai napság írt regényekről.

Jules Verne - A tizenöt éves kapitány

Már nem emlékszem pontosan, de talán általános iskola 4. osztályában olvastam Vernétől a Kétévi vakációt, amit ugyan azóta sem vettem a kezembe, viszont nagyon nagy élményként maradt meg bennem. A tizenöt éves kapitány iránt is hasonló reményeket tápláltam; reméltem, hogy felnőttfejjel is lesz olyan jó Vernét olvasni, mint gyerekként.

A regény címszereplője Dick Sand, a Pilgrim nevű bálnavadászhajó hajósinasa, aki, miután a kapitányt és a legénységet szerencsétlen, halálos baleset éri, kénytelen átvenni a hajó irányítását, s ezzel együtt az ő feladata lesz, hogy a hajón utazó "civilek" épségben eljussanak Új-Zéland egyik kikötőjéből Dél-Amerika nyugati partjaihoz. A hajón utazó titokzatos, rosszindulatú portugál, Negoro azonban saját céljai érdekében keresztülhúzza az ifjú Sand kapitány számításait.

Stieg Larsson 2004-ben elhunyt svéd író Millenium-trilógiájának híre természetesen hozzám is eljutott, ám különös módon az elmúlt években, bár nagyon is érdekelt, sehogy sem sikerült sort kerítenem a regények elolvasására, vagy akár a svéd filmsorozat (illetve mozifilmek) megtekintésére. Igazság szerint a történetet is csak igen nagy vonalakban ismertem, szóval mondhatni totál tetovált lány-szűzen ültem be David Ficher legújabb filmjére.

Mikael Blomkvist sikeres újságíró egy független lapnál egészen addig, míg hamis információk alapján be nem vádol egy nagy hatalmú üzletembert. Hitelességének elvesztése után a gazdag Vanger család felkéri, hogy nyomozzon egy 40 évvel ezelőtt történt gyilkosság ügyében. Mikaelnek a szociopata hacker-lány, Lisbeth Salander lesz segítségére az eset felgöngyölítése során, aki a férfi mellett a film másik főszereplője, és igazán karakteres egyéniség.

Héha, mielőtt belekezdenék ennek a nagyszerű filmnek a kivesézésébe, kéretik némi virtuális konfettit szórni, vagy képzeletbeli petárdákat durrogtatni, mert ez bizony a 100. bejegyzés a blogon. Örülök, hogy így jött ki a lépés, és valami jó dologról való beszámolót takarhat a fentebb említett szép, kerek szám. No, de hagyjuk most a nyakatekert mondatokat és a szóvirágokat, itt most a Nem vénnek való vidék c. mozgóképről lesz szó. Bizony.

Évek óta tudok ennek a filmnek a létezéséről, sőt, azt is hallottam, hogy 2008-ban 4 Oscar-díjjal is jutalmazták érte az alkotókat, illetve a szereplőgárdát. Nagyrészt jó (mit jó, magasztaló) kritikákat olvastam róla, de nem igazán éreztem rá késztetést, hogy meg is nézzem. Egy barátnőm ültette el a bogarat a fülembe, hogy ez bizony szerinte is jó, majd csekkoljam. Pár napja sikerült kivételesen rossz hangulatban leülnöm elé, és az első öt perctől sem lettem boldogabb, mi több, kicsit meg is ijedtem a sok erőszaktól, ezért gyorsan ki is kapcsoltam. Ma este viszont úgy döntöttem, hogy adok neki még egy esélyt, és... hát ja. Tényleg jó film.

Llewelyn Moss egyik magányos portyája közben egy igen durva leszámolás helyszínére bukkan. A rengeteg hulla mellett talál egy jó adag kábítószert is, amelyhez bölcsen nem piszkál hozzá, magával viszi viszont azt a pénzzel teli táskát, amelyet nem sokkal arrébb egy halott pasas karjai közt talál. Botor módon csak később sejti meg, hogy a két millió dollár gazdája szeretné visszakapni a fentebb említett kisebb vagyont, így brutális és véres vesszőfutás veszi kezdetét.