Az első gondolatom, amikor elkezdődött a film, az volt, hogy a hátam mögött ülő csapat, azon kívül, hogy befoghatná a száját, mennyire nem tudja értékelni, hogy végre egy olyan filmet lát a moziban, amelyben egy női főszereplőre épül a történet, és mégsem romantikus vígjátékról vagy horrorról van szó. Izmos, gyönyörű, de nem agyonszexualizált amazonok jelentek meg a vásznon, akik ugyanolyan keményen harcolnak, mint bármelyik férfi, és ugyanolyan jól vezetnek egy egész társadalmat (vagy még jobban is), mint a honatyák.
Persze mindez nem lenne elég, ha érdektelen volna a főhős, vagy kevésbé ragadna meg a sztori, de szerencsére ezekkel sem volt gond. Diana (Gal Gadot), a későbbi Wonder Woman gyönyörű, ártatlan, de okos, szerethető karakter, és szerencsére a mellékszerepeket sem vették túl sablonosra, bár természetesen van itt eleinte kicsit önző, de a szíve mélyén nemes szépfiú (Chris Pine), vicces arab és skót fickó, na meg titokzatos indián. A főgonoszok elég képregényesre sikeredtek, s bár legalább van motivációjuk, ezt a velejéig romlott hozzáállást, azt, hogy örömüket lelik mások szenvedésének, amit ők okoznak, sosem értettem. Persze, léteznek ilyen emberek is, na de mind a német vezérkarban? Ne már. (A szép hagyománytól ugyanis, hogy mindig a németek a rosszak, attól függetlenül sem tudtak elvonatkoztatni a készítők, hogy itt I. világháború környezetben vagyunk.)
A fenti gyengeségeket leszámítva a film látványos, sokszor vicces és megható, megfelelő tempóval operál, s egyben felemelő is. Mivel jómagam is nőből vagyok, furcsa érzés volt most először úgy felállni a moziszékből egy szuperhős-film után, hogy úgy éreztem, én is meg tudnám váltani a világot, ha elég erős és kitartó vagyok. Diana karakterében nagyon jól megragadták azt az alapvető együttérzést és gyengédséget, ami hiányzik a férfi hero-kból, és egyértelműen női vonás. Wonder Woman nem csak azért akarja legyőzni a gonoszt, hogy egy jobb világot teremtsen, hanem azért is, mert átérzi a szenvedést, amelyet a háború okoz, és ettől akarja megkímélni az emberiséget.
Emellett az is nagyon tetszett, ahogy az 1910-es évekre reflektál a film, már ami az (akkor még nem igazán létező) nőjogokat illeti. Ma is sok területen hátrányt szenvednek a nők (bár egyenjogúságot kaptunk, az évszázados berögződéseket nehéz levetkőzni néhány évtized alatt), de belegondolni is rossz, hogy akár száz évvel ezelőtt milyen elnyomásban élt a "gyengébbik" nem (és él még ma is tőlünk keletebbre).
Összességében örültem, hogy nem szúrták el az első női szuperhős önálló filmjét, és bátran ajánlom mindenkinek, akkor is, ha valaki nem a feminista vonatkozás miatt akarja megnézni. Mint kalandfilm is roppant szórakoztató, látszik, hogy szívvel-lélekkel készítették.
Utolsó kommentek