Végre-valahára a kezembe került a Korbács. Sok helyen olvastam róla, a legtöbben az egekig magasztalják, sőt, egyesek egyenesen a klasszikus és kötelező darabok közé sorolják. Érthető hát, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság miatta. Azt hiszem, a sok pozitív vélemény miatt túl nagyok voltak az elvárásaim, ez a könyv ugyanis nem egy nagy durranás.
Azt hiszem, az iménti bekezdés utolsó négy szavával ezrek lelkébe sikerült mély talpnyomot vájnom. De annyi baj legyen, a "miért"-et is rögvest kifejtem alább.
A Korbács története szerint egykor egy varázserővel bíró nép is élt az emberek között, akiket látólényeknek neveztek. Az évszázadok során azonban egyre kevésbé sikerült észrevétlennek maradniuk, s a beilleszkedés sem ment már nekik úgy, mint azelőtt, sőt, egy irdatlan erejű szörnyeteg is megpróbálta őket kiirtani, látszólag minden ok nélkül, így hát úgy döntöttek, hogy világukat, a Fúgát egy szőnyeg szálai közé szövik, és kivárják, amíg elérkezik az idő a visszatérésre. Sajnos sokkal több évet kell száműzetésben tölteniük, mint várták, sőt, időközben az összes, a szőttest őrző emberi lény (avagy kakukk, ahogy a látólények hívnak minket) eltávozik az élők sorából, így a szőnyeg védtelen marad. Így kerül a képbe Suzanna, az egyik őr leszármazottja és Calhoun, a furcsa fiatalember, aki véletlenül csöppen az események sűrűjébe. Kettejük feladata lesz, hogy megvédjék a Fúgát a gonosz erőktől, és újra felvirágoztassák a látólények világát.
Az a helyzet, hogy maga az ötlet tök jó, sőt, a megvalósításra sem lehet panasz, mert Barker elég jól ír. Tényleg. A fantasy rész viszont annyira elcsépelt sablonokból áll, hogy az, ami újszerű volt, már nem is érdekelt. A csodálatos, varázslatokkal teli világ témájára is láttam már sokkal jobb megoldásokat. Vannak nagyon jó fordulatok, párbeszédek és leírások, de akad legalább ugyanannyi rossz, unalmas és kiszámítható is. A történet hömpölyög, egyre közelebb jutva a monumentális végkifejlethez, közben furcsa, érthetetlen kanyarokat vesz, és a végén lapos epilógusba fut ki. Néhány szereplő motivációi és pálfordulásai egyszerűen érthetetlenek és logikátlanok. Sokszor jön elő a rétestészta-effektus is, ami, hogy őszinte legyek, nem a szívem csücske.
Volt viszont sok olyan dolog is, ami kifejezetten tetszett a könyvben. A gonosz esendő és emberi alakja igazán megfogott, s a Fúga ismerős csodái között is volt néhány igazán eredeti ötlet. Ez utóbbiakkal viszont szintén akadt némi problémám: olybá tűnik, hogy az író nem volt képes megtalálni az arany középutat, melyen haladva egyesíti a mókásan furcsát, a varázslatosan különlegeset, az erotikát és a félelmeteset. Elég csak Neil Gaiman-re gondolnom, hogy Clive Barker máris megbukjon a szememben.
A sötét, tocsogós horror beleszövése egy ehhez hasonló történetbe szintén kalpagemelgetést váltott ki belőlem. Ha van nagyon szép, akkor igazán iszonytatónak is kell lennie. Ilyen például a Nővérek és a Korbács alakja; az előbbi egy klasszikus hármasra, az Anya, a Szűz és a Boszorkány triójára építő, ennek ellenére hátborzongatóan eredeti ötlet, utóbbi pedig mitológiai alapokon nyugvó, kissé kidolgozatlan, de legalább annyira gusztustalan dolog. Az ő jóvoltukból sokszor lehet részünk belezésben, élve csontozásban, erőszakolásban és egyéb nyalánkságokban.
A könyv rengeteg szereplőt vonultat fel, ám sokszor még azok sem kaptak kidolgozott jellemet, akiknek fontosabb szerepük volt a történet folyamán. Szereplők jönnek és mennek, ami akár változatosságot is kölcsönözhetne a regénynek, ámde nem teszi. A szereplőkkel kapcsolatban, ahogy az egész regény alatt is, az volt az érzésem, hogy Barker túl nagy fába vágta a fejszéjét; túl monumentálisat, túl eredetit és szövevényeset akart írni, s a nagy erőlködésben végül elbukott. Ez sajnos már a könyv első része után érzékelhető - még szerencse, hogy ott annyi szál marad elvarratlanul, hogy már csak puszta kíváncsiágból is továbbolvassuk a regényt.
Ami még borzasztóan bökte a csőrömet, azok a látólények és a viselkedésük volt. Ennyire tehetetlen, fanyalgó, "semmi-se-jó-nekünk" bagázsról még sosem olvastam. Igazából ez is egy hatalmas öngól volt Barker-től, ugyanis pont azokat sikerült megutáltatnia velem, akikért aggódnom kellett volna. Persze lehet, hogy ez az egész valami rejtett szimbólum arról, hogy a Paradicsom sem fenékig Hawaii, ha ilyen hülyék lakják, de olvasás közben valahogy nem támadt túl sok kedvem a sorok közé nézni.
Egyébként nem untatott a könyv, izgalmas volt, lekötött, csak sajnos szinte ordított benne az a rengeteg hiba, amit az imént felsoroltam. Ezek miatt néha le is tettem a könyvet egy kis időre, fontolgatva, hogy valami más után nézek, de végül győzött a lelkiismeret. Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, a kíváncsiságomat sikerült kielégítenem, de nem hiszem, hogy valaha is újra a kezembe veszem.
A Korbács tehát egy mutatós mese némi tocsogós horror-beütéssel. Egyedi kombináció, nem vitás, így annak, aki szereti a rendhagyó fantasy-t, minden hátsó szándék nélkül ajánlom. Aki szeret olvasni, annak is. Viszont ha valaki színvonalasabb olvasmányra vágyik, annak a számára bőven van más olvasnivaló a tarsolyomban.
Utolsó kommentek