Néhanap elfog a késztetés, hogy kicsit sznob legyek, vagy ha nem is sznob, legalább törekedjek arra, hogy egy kis általános műveltséget szívjak magamba, ezért október környékén elmentem az Alexandra Pódium egyik előadására. Talán kitaláltátok, hogy épp Lovas Nagy Anna könyvbemutatójára tévedtem be; az írónőről vagy a regényéről akkor még annyira nem tudtam semmit, hogy még a nevet, vagy a könyvcímet sem tudtam volna felidézni hirtelenjében. De sebaj, megnyugtató volt, hogy egész kis tömeg gyűlt össze aznap este a Nyugati téri Alexandra Könyvesház 4. emeleti termében, úgyhogy helyet foglaltam, és vártam, mi lesz.

Az este elég sokszínűre sikeredett, énekeltek, zongoráztak, interjúztattak, beszélgettek, felolvastak, még bort is kóstoltattak a végén, bár arról én éppenséggel leléptem, mert nem voltam benne biztos, hogy arra is hivatalos vagyok-e. A lényeg, hogy az írónő a beszélgetés nyomán eléggé szimpatikusnak tűnt, és a rövid részletek felolvasása meggyőzött arról, hogy érdemes lesz elolvasnom ezt a Verazéletet. Amikor egy ezressel olcsóbban hozzá lehetett jutni, meg is rendeltem, és egy délután alatt befaltam a rövid kis regényt.

Ha össze kellene foglalnom, miről is szól ez a könyv... Egy leszbikus nő vallomásait tartalmazza szerelmeiről, életéről, gyerekkoráról, az általa megismert asszonyok sanyarú sorsáról, a lányával való kapcsolatáról és Veráról, a gyönyörű, roma származású nőről, aki elhagyta főhősnőnket, de még mindig, mindenhol érződik a jelenléte.

Na, az a helyzet, hogy ez így tök jól hangzik, de mielőtt nekiálltam a könyvnek, egészen más elképzeléseim voltak róla. Azt hittem, jobban megdöbbenek majd, sokkal többször szorítják össze a szívemet a keserű mondatok, és valami olyat olvasok majd a melegekről, a melegtársadalomról, amely alapjaiban meg fogja rengetni a világszemléletemet (a melegekkel szemben egyébként abszolút toleráns vagyok) - de nem. Olyan felemás ez a regény: van benne egy kis ez, meg egy kis az, felbukkannak tényleg érdekes sorsú szereplők, de legalább annyi benne az ömlengés, a nyavalygás, és az öncélú (bár hatásosnak szánt) trágárság és naturalizmus.

A regény legtöbbször egy-két oldalas, rövid fejezetekből áll, amelyek olyanok, mint egy-egy levegővételre elhadart gondolatok. Rengeteg a tőmondat, párbeszéd szinte nincs is, ezért olyan hatást kelt, mintha valaki egy sötét szobában, félszegen elmondaná nekünk, mi nyomja a lelkét, de néha megakadna, és harapófogóval kellene kihúzgálni belőle a dolgokat. Ez a tőmondatozás, ez az erőltetett kattogás sokszor idegesített, de szerencsére vannak a könyvnek olyan vonásai, amelyek kimentik a középszerű, művészieskedő irodalomból.

Ez pedig nem más, mint az őszinteség, a kendőzetlenség, amellyel sok témát érinteni mert az írónő. Talán nem is elsősorban, de itt van maga a leszbikus lét, de említhetném még a nyomort, a szülők általi elnyomást, vagy épp a kitaszítottságot, a kaotikus életben való sodródást. Jó, hogy van, aki mindezt a lehető legegyszerűbben, legnyersebben képes volt megírni, és volt bátorsága a közönség elé tárni.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam a Verazéletet. Nem vagyok valami jártas a kortárs magyar irodalomban, ezért nincs viszonyítási alapom, de azt hiszem, a maga nemében ez egy figyelemreméltó alkotás. Pár év múlva, ha már kicsit beljebb nőtt a fejem lágya, tutira előveszem megint Lovas Nagy Anna első regényét, és átnyálazom, hátha kicsit több élettapasztalattal a hátam mögött mást is le tudok szűrni belőle.