Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogot - mentségemre legyen szólva, hogy dolgoztam, meg ügyeket intéztem ezerrel. Szerencsémre a munkahelyemen annyi szabadidőm van, hogy az elmúlt évhez képest jelentős mennyiségű könyvön sikerült átrágnom magam igen rövid idő alatt, viszont nem akarok mindegyikről külön bejegyzést írni, ezért megpróbálom kategorizálni őket, és ily módon beszámolni róluk. Kezdetnek itt egy szösszenet az ifjúságnak szánt, de nem mai napság írt regényekről.
Jules Verne - A tizenöt éves kapitány
Már nem emlékszem pontosan, de talán általános iskola 4. osztályában olvastam Vernétől a Kétévi vakációt, amit ugyan azóta sem vettem a kezembe, viszont nagyon nagy élményként maradt meg bennem. A tizenöt éves kapitány iránt is hasonló reményeket tápláltam; reméltem, hogy felnőttfejjel is lesz olyan jó Vernét olvasni, mint gyerekként.
A regény címszereplője Dick Sand, a Pilgrim nevű bálnavadászhajó hajósinasa, aki, miután a kapitányt és a legénységet szerencsétlen, halálos baleset éri, kénytelen átvenni a hajó irányítását, s ezzel együtt az ő feladata lesz, hogy a hajón utazó "civilek" épségben eljussanak Új-Zéland egyik kikötőjéből Dél-Amerika nyugati partjaihoz. A hajón utazó titokzatos, rosszindulatú portugál, Negoro azonban saját céljai érdekében keresztülhúzza az ifjú Sand kapitány számításait.
Hogy őszinte legyek, nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet ez a regény, ezért pedig a történet naivsága, és a szereplők fekete-fehér jelleme okolható. Hiába a sok véres jelenet (gondolok itt például a rabszolgatartás viszontagságaira), mégsincs súlya semminek, a szereplők pedig vagy egyenes, becsületes és egymáshoz mindig kedves, vagy velejéig romlott, számító és gonosz jellemvonásokkal bírnak. Az egyetlen kivétel a rovartudós Benedek bácsi volt, aki viszont kifejezetten idegesített.
Ettől függetlenül persze sok dolog tetszett, például az utazás, a kalandok, a bejárt területek (az óceán és a dzsungel) leírásai, és maga a cselekményvezetés, mert az tényleg izgalmas, bár természetesen eléggé kiszámítható. Néhány évvel korábban talán jobban megragadott volna, de per pillanat nem kaptam kedvet ahhoz, hogy további Verne-regényeket olvassak.
Gárdonyi Géza - A láthatatlan ember
Érdekes módon A láthatatlan ember nálunk nem volt kötelező olvasmány, viszont az volt az Egri csillagok és az Isten rabjai, amelyek jóvoltából elkönyveltem, hogy Gárdonyi nagyon jól ír. Nos, valóban, a hunok közé csöppent görög fiú története csak még inkább megszerettette velem Gárdonyit.
A történet Atilla, Isten Kardjának idejében játszódik, a főhőse pedig Zéta (eredeti nevén Theofil), egy görög fiú, aki a Római Birodalomban nő fel, miután az apja eladja rabszolgának. Gazdája oldalán, aki a római császár békekövetségének tagjaként indul útnak, eljut a Tiszán túlra, a hunok birodalmába, ahol Atilla, a félelmetes vezér uralkodik. Balszerencséjére viszont beleszeret egy előkelő leányba, Emőkébe, s ennek következtében további cselekedeteit nem a józan esze, hanem az érzelmei irányítják.
Nagyon-nagyon tetszett ez a könyv, több okból is: először is szeretem az ókori Rómát és az ott játszódó történeteket, másodszor pedig hazafiasságból éreztem közel magamhoz. Finnugor származtatás ide vagy oda, szerintem a hunok és az ő életmódjuk mégis csak közelebb állnak ahhoz, amilyen a magyar nép is lehetett valaha, sok száz évvel ezelőtt. Emellett Gárdonyi remek mesélő; teljesen hiteles minden szó, amit leír, a körmünket rágjuk a cselekmény kibontakozása közben (még akkor is, ha az csak lassan alakul), a szereplői pedig szerethetőek, gyűlölhetőek, de valóságosak, mindegyik a maga hibáival és erényeivel.
Aki még nem olvasta volna A láthatatlan embert, annak bátran ajánlom, én pedig tervezem, hogy további Gárdonyi-regények felkutatásába fogok (a szüleim könyvespolcán már találtam is egyet, muhaha).
Mark Twain - Koldus és királyfi
Na, ez az a történet, amit már millióan millióféleképp feldolgoztak, szóval azt, hogy mi az alapsztori, szerintem mindenki kívülről fújja: adott egy illető és a hasonmása, az egyikük nagyon gazdag (ez esetben herceg, azon belül Edward, a legendás VIII. Henrik fia), a másikuk pedig nagyon szegény (nagy tapsot Tomnak, a koldusnak). Ez a két személy valami véletlen folytán helyet cserél, amit környezetük természetesen egyáltalán nem, vagy csak igen nehezen vesz észre. A megváltozott körülményekkel persze először mindketten nehezen boldogulnak, de aztán belejönnek, mint kiskutya az ugatásba.
A Koldus és királyfiban A tizenöt éves kapitánnyal ellentétben pont az egészséges naivság tetszett, mert az egész történet afféle mese, különféle próbákkal, segítő és ártó karakterekkel megtűzdelve. Ezen kívül tele van nagyon jó (de finom) poénokkal, a cselekményvezetés is megfelelően feszes (bár milyen is lenne, hiszen a könyv az illusztrációkkal együtt is alig 200 oldal), a főbb szereplők szerethetőek, s még némi alapvető, de fontos tanulságot is leszűrhet belőle az olvasó.
Az egyetlen dolog, amit furcsálltam, az a könyv elején Tom nem túl vidám, akarom mondani szörnyű, véget nem érő szenvedésekkel teli életének kissé elbagatellizálása, ezt viszont az "ifjúsági regény" címszó számlájára írom. A Koldus és királyfi simán mehet majd a gyerekeim kezébe is, ha betöltötték a tízet.
Utolsó kommentek