Darren Aronofsky összesen öt egész estés filmet rendezett, amelyek közül eddig hármat sikerült látnom: a Rekviem egy álomért c. alkotásról nemrég írtam, a Hugh Jackman és Rachel Weisz főszereplésével készült, szintén fantasztikus A forrásról talán egyszer rittyentek pár sort, most azonban a legfrissebb mozit, a Fekete hattyút veszem górcső alá.

Főhősünk egy Nina Sayers nevű, húszas évei elején járó balett-táncosnő. Csendes, félénk lány, aki anyja örökös árnyékában él, s szinte az egész életét a tánc és a tánctanárának, a balett-társulat vezetőjének, Thomas Leroy-nak való megfelelni akarás teszi ki. Egy napon aztán hatalmas lehetőség nyílik meg a lány előtt, a társulat kiöregedett sztár-táncosnője ugyanis visszavonul, Thomas pedig Ninát választja ki Csajkovszkij darabjának, a Hattyúk tavának főszerepére. Az ártatlan, szűzies Ninának azonban keményen meg kell küzdenie azért, hogy a hattyúhercegnő gonosz ikertestvérét, a fekete hattyút is tökéletesen el tudja játszani. Mindeközben riválisa is akad egy szintén nagyon tehetséges táncos, Lily személyében, az örökös nyomás, a folytonos stressz és elfojtás pedig egyre inkább kifordítja önmagából Ninát.

Nem is tudom, mire számítottam, mielőtt megnéztem ezt a filmet. Aronofsky-t ismerve gondoltam, hogy kemény lesz, de azt nem, hogy egyben ennyire finom, ennyire gyönyörű. Sosem érdekelt a balett, talán azért, mert nem értek hozzá, a Fekete hattyú után viszont ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy beüljek egy balett-előadásra - ez talán elmond egyet s mást a filmről. De így visszagondolva nem is a baletten volt a hangsúly, hanem magán a táncon, a szenvedélyen, amivel ezt a művészetet űzik, a kemény munkán, a rivalizáláson, a csapatmunkán, a színházak titokzatosnak tűnő, de belülről nézve izzadtságszagú világán.

Az igazi főszerep azonban a folyamaté, azé, hogy mindez mit hoz ki egy olyan emberből, aki alapvetően nem ebbe a világba való. Aki, bár iszonyatosan tehetséges, oly könnyedén eltaposható és irányítható. Eddig is nagyon szerettem Natalie Portman-t, és kicsit sajnáltam is, hogy a Leon, a profiban nyújtott elképesztő alakítása után olyan filmekben kapott szerepet, mint a Star Wars, vagy a Csak szexre kellesz, itt azonban végre kibontakozhatott a tehetsége. Nina figurája törékeny, leheletfinom, gyönyörű és annyira szánalomra méltó a maga kis bezárt világában, hogy az ember legszívesebben magához ölelné, és megvédené a csúnya, gonosz világtól. Aztán a film alatt szép lassan előtör belőle, amit addig elfojtott: az erőszak, a szexualitás, de közben végig megmarad zavart, önmagát kereső lánynak.

Aki színészi alakításával szintén megfogott, az a Thomas-t játszó Vincent Cassel. Nekem ő a Farkasok szövetsége c. filmből volt ismerős, amiért tizenévesen egészen odáig voltam. Itt egy egészen más figurát alakít: Leroy figurája férfias és csábító, de hideg, maximalista, kemény és megközelíthetetlen. Ninával való kapcsolata adja a film gerincének egy részét, a lány ugyanis plátói szerelmet táplál iránta, ő pedig a testiség segítségével akarja előcsalogatni a lányból a fekete hattyút, amivel teljesen összezavarja Ninát. Ha már a karaktereknél és Nina összezavarásánál tartunk, érdemes még megemlíteni az anya-lánya szálat is: Nina édesanyja a lánya életének minden apró mozzanatában részt akar venni, rátelepszik, irányítani akarja és nem ereszti, mert Ninában látja azt a lehetőséget, amit ő fiatalon nem használt ki.

De hogy ne csak a szereplőkről rizsázzak, hadd beszéljek a film képi világáról is. A film nyomasztó hangulatát legfőképp az adja, hogy az egész kissé klausztrofóbiás: sehol egy nyílt tér, csak a szűk lakások, a próbaterem, a metró, sötét sikátor, alagsori öltözők. Mindenütt mesterséges fény, és rengeteg tükör, mindenütt csak tükrök, amelyek még inkább bezárják a szereplőket a saját kis világukba. Kevés a szín, szinte minden fehér, fekete vagy szürke, halovány, egyedül a diszkós jelenetnél, illetve Nina látomásaiban látunk élénk (de sötét) árnyalatokat.

Aztán ott vannak a dinamikus kameramozgások, amelyek főleg a táncjelenetek közben érvényesülnek. Végig az emberek vannak a középpontban, az arcok, a testek, az izmok mozgása, a légies mozdulatok, a sokatmondó tekintetek. A filmben ezen kívül van nem kevés szürrealizmus is, amelyek főként akkor kerülnek elő, mikor Nina egyre jobban belehajszolja magát a munkába, a tökéletesség keresésébe, az őrületbe.

Ha össze kellene foglalnom, nem is tudom, mi a film lényege, a veleje. Egyrészről talán Nina jellemfejlődését, illetve az őt érő lelki terrort emelném ki. Azt, hogy a gyönge embereket milyen érzéketlenül képes maga alá gyűrni a társadalom, és mi lehet a vége, ha az ember ebből megpróbál kitörni. Ebben az is benne van, milyen a mai társadalom: önző és érzéketlen. Másrészről a művészetek iránti szenvedély ragadott meg, ahogy az a filmben megjelenik. Nem csak a balettről van szó, hanem bármely más művészeti ágról; csodálatos volt látni, hogy néhány ember mennyi időt, energiát, munkát fektet abba, amit szeret, és hogy ez a valami hogyan válik gyakorlatilag az életévé.

Végezetül csak annyit tennék hozzá, hogy izgatottan várom, mivel rukkol elő legközelebb Aronofsky. Aki ilyen perfekt filmeket rendez, annak muszáj újra és újra megmutatnia a világnak, mit tud.