Egyszer már láttam ezt a filmet (felirattal), de vasárnap megnéztem még egyszer az m1-en (és megállapítottam, hogy a szinkron bűnrossz); ennek apropóján jutott eszembe, hogy írhatnék róla néhány gondolatot.
Talán azzal lenne érdemes kezdenem, hogy kevés olyan lélekölő alkotással találkoztam eddig, mint a 11 éves a Rekviem egy álomért. Persze láttam én már szomorú, megrázó, kegyetlen filmeket dögivel, de egyikben sem volt meg ez a nyomott hangulat-kilátástalanság kombó. Mindemellett talán ez a leghitelesebb film arról, hogy mit tehet bárkivel a kábítószer, a függők hogyan adják fel szép lassan, lépésenként emberi mivoltukat, csak hogy újabb és újabb adagokhoz jussanak.
A film cselekménye gyakorlatilag két fő szálon fut. Sarah Goldfarb (Ellen Burstyn) idősödő asszony, aki nem bír a fölös kilóival, ezért barátnői tanácsára gyógyszert írat fel orvosával. A tabletták hamar hatni kezdenek, és a nő a gyors siker láttán újabb és újabb adagokat töm magába, mit sem törődve az eddig sosem tapasztalt hiperaktivitással, a szorongással és a hallucinációkkal. Mindeközben fia, Harry (Jared Leto) legjobb barátjával (Marlon Wayans) és csinos barátnőjével (Jennifer Connelly) élvezi a fiatalok életét, s esténként némi heroinnal dobják fel a hangulatot. Harry és Tyrone egyre mélyebbre süllyednek a drogkereskedelem mocskába, s egy balul elsült üzlet után anyag nélkül maradnak, amit a lány, Marion visel a legrosszabbul. Innentől kezdve pedig mindenki számára csak lefelé vezet az a közmondásos út.
Darren Aronofsky alkotása nem csupán azért különleges, mert igyekszik a leghitelesebben ábrázolni a kábítószerfüggők világát. Persze ez is megér néhány mondatot: érdekes, hogy a film főszereplői (talán Tyrone kivételével) mind jól szituált családból származó emberek, akiket a saját maguk és érzelmeik elleni küzdelem dönt a romlásba. Sarah Goldfarb barátnői tiszteletét szeretné kivívni azzal, hogy lefogy, de saját erejéből képtelen rá. S miközben a piros ruha és a tévéműsorba való bekerülés lebeg a szeme előtt, ő maga is tudja, hogy a házban lakó asszonyoknak nem is hiányozna, ha egyik napról a másikra eltűnne. Marion gazdag családból származik, divattervezőnek tanul, és mégis a kábítószerekben keresi a menekülést, mikor nem bír a világ gondjaival. Harryvel való szerelme sem bizonyul elég erős mentsvárnak, mikor szüksége lenne rá, így a lány tudat alatt a magánnyal is küzd. Harry Goldfarb dacos, fiatal fiú, aki jobb híján tehetetlen anyján tölti ki a dühét, miközben ő maga is tehetetlen, hiába próbál kitörni a monoton hétköznapokból.
A Rekviem egy álomért legzseniálisabb vonása a vizualitása. Osztott képek, villámgyors vágások a monoton, ismétlődő tevékenységekről; az idő fogalmának átértelmezése a lelassított, illetve felgyorsított képsorokkal; a fakó, szürke, sötét színek, amelyben Sarah vörösre festett haja és a piros ruha szürreálisan tündököl. Nemkülönben figyelemre méltóak azok a képsorok, melyeket halszem-optikán keresztül, vagy a színészek fejére rögzített kamerák segítségével rögzítettek. Előbbi a drogos kábulat különös, önmagából kifordult világának megjelenítését segíti, míg utóbbitól sokkal közelebb érezzük magunkhoz 
a szereplőket, láthatjuk arcuk minden rezdülését, velük együtt éljük át a pánikot, vagy épp az undort.
Amit még érdemes megemlíteni, az a képekben megjelenő brutalitás. Az alkotók nem finomkodtak, legyen szó vérről, sebekről, szexuális erőszakról, kórházi kegyetlenkedésekről, az emberi test leépüléséről. Mindez csak megerősíti azt a fájdalmat, amit a szereplők lelkileg átélnek, és ami a durva képek nélkül is elég erősen hat a nézőre.
Clint Mansell zenéje mellett sem érdemes szó nélkül elmenni. A filmben felcsendülő dallamok hol a drámát fokozzák, hol a herointól való "elszállás" hangulatára tesznek rá még egy lapáttal, máskor meg monoton aláfestésként szolgálnak a legmegdöbbentőbb jelenetekhez.
Talán nem meglepő módon a Rekviem egy álomért nem csupán a kábítószerről és annak káros hatásairól szól, hanem a modern társadalomról is. A filmben szinte végig jelen van a gondolat, miszerint mindenki magányos, hiába vagyunk körülvéve más emberekkel. A megjelenő kapcsolatok felszínesek, eldobhatóak, a becsület nem létezik, a szeretet is csak akkor, ha az ember hasznot húzhat belőle. Harry ugyan elsírja magát, amikor meglátja, édesanyja hogyan éli életét, de nem tesz semmit, és Marion fülébe is hiába sugdos szerelmes szavakat, akkor is a számára önmaga az első. Tyrone alkalmi szeretők karjaiban keresi a vigasztalást, de igazi kielégülést csak a felhalmozott pénz látványa jelenti neki.
A film legjobb alakítását egyértelműen a Sarah-t játszó Ellen Burstyn nyújtja. Számomra a legmegdöbbentőbb a hangja és a 
hanglejtése, valamint a mimikája volt, ami minden helyzetben egyszerre kedves és megszállott, akár őrült, akár nem. Marlon Wayans-t jó volt végre nem valami ostoba vígjátékban látni a fivére oldalán, Jennifer Conelly még karikás szemű, gót lányként is gyönyörű, Jared Leto pedig (aki azóta a Thirty Seconds to Mars nevű banda énekeseként ismert) nagyon jó választás volt az ártatlan képű, bizonytalan fiú szerepére.
A Rekviem egy álomért úgy hiszem, nem véletlenül nem ajánlott tizennyolc éven aluliaknak, ez alatt az életkor alatt legfeljebb érett, felelősségteljes 16-17 éveseknek engedném, hogy megnézzék. Engem, aki már rég elmúltam 18, eléggé megrázott, talán azért, mert túl komolyan vettem, és elgondolkoztam a saját életemen (illetve azon, milyen szerencsés vagyok, hogy nem kell hasonló dolgokat átélnem) - de nem pont ez a film célja? Az elrettentés és az, hogy elgondolkodjunk? A film vége megmutatja, hogy a kábítószer minden esetben hová vezet. És azt is, hogy más problémák esetén is ritkán jön segítség, mert az emberek a legtöbbször nem hallják meg a kétségbeesett kiáltásokat.
Utolsó kommentek