Annak idején olyan nagy szerelmese voltam a Bartimaeus-trilógiának, hogy rajongói oldalt is készítettem róla, ami egyetlen magyar nyelvű fansite-ként a mai napig üzemel, bár igen kevesen látogatják (szégyellem bevallani, de én is csak ritkán nézek fel). Jonathan Stroud három regénye: A szamarkandi amulett, A gólem szeme és a Ptolemaiosz kapuja nagy mértékben befolyásolták további olvasási szokásaimat és ízlésemet, és a mai napig a legjobb könyvek között tartom őket számon. Képzelhetitek, mekkorát ugrottam örömömben, mikor megtudtam, hogy Stroud bácsi folytatást ír.
Persze némi félsz is motoszkált bennem, hiszen nem voltam benne teljesen biztos, hogy az író képes lesz felülmúlni önmagát, vagy legalább olyan jót írni, mint a trilógia. Félelmem alaptalannak bizonyult, mert egyáltalán nem kellett csalódnom, sőt!
Ahogy a hátsó borítóról is kiderül, Bartimaeus kalandjai ezúttal nem napjainkban játszódnak, hanem az ókori Izraelben, Salamon király uralkodása alatt. A korábbi kötetek során a pimasz dzsinn többször is dicsekedett azzal, hogy ő Salamont is szolgálta annak idején, és most megtudhatjuk, mit is tett egészen pontosan az időszámításunk előtti Jeruzsálemben. Nagyon sokat nem akarok lelőni a történetből, legyen elég annyi, hogy szerepel a könyvben egy nagy erejű, mágikus gyűrű; egy sábai örökletes őr, Asmira; egy nagyon genyó egyiptomi mágus, valamint akció, cselszövés, rengeteg humor, sőt, régi ismerősünk, Fakarl is feltűnik.
Jonathan Stroud könyveiről személy szerint sokszor nem tudom eldönteni, hogy ifjúsági regények-e vagy sem. Ugyanis hiába fiatalok a főszereplők (Nathaniel 12 évesen kezdte anno, Asmira is csupán 17), és hiába nincs túlbonyolítva a cselekmény, annyi utalás és nagyobbaknak szóló poén van benne, hogy a felnőttek talán sok szempontból jobban élvezik ezt a könyvet (bár igaz ami igaz, nekem 15 évesen is rohadtul bejött), nem is beszélve néhány horrorisztikus elemről... De azt hiszem, az író szándéka szerint a regényei minden korosztályhoz szólnak.
Amit mindig is a sorozat nagy erényének tartottam, és ami itt is teljes mértékben jelen van, az a humor. Bartimaeus, a középszintű démon karaktere egyszerűen annyira egyedi és zseniális, hogy az ember ritkán találkozik hasonlóval. Folyton dumál és kritizál, cinikus és vicces, osztja az észt az emberi faj hibáiról, s mindemellett anekdotákkal és mellékes, de roppant szórakoztató információkkal traktálja az olvasót lábjegyzetek formájában. Jonathan Stroud már több interjúban elmondta, hogy Bartimaeus részeit szerette/szereti a legjobban írni, és ez meg is látszik.
Ami eleinte nagyon furcsa volt a Salamon király gyűrűjében, az az, hogy a történet a mai, alternatív London helyett az ókorban játszódik, de a könyv annyira olvastatja magát, és különben is, a főhős annyit karattyolt az előző részekben múltbéli kalandjairól, hogy az ember hajlamos megfeledkezni a varázslók uralta modern Európáról. Az viszont egyből megtetszett, hogy az író teljesen új karaktereket tudott alkotni, szerethetőeket és gyűlölhetőeket egyaránt, és egyikük sem emlékeztetett a korábbi szereplőkre. Na jó, Asmirában felfedezni véltem némi Kitty Jones-t, de ez sem olyan feltűnő, mint az ember hinné.
Hogy történelmileg és korrajzilag mennyire volt hiteles a könyv, azt én meg nem mondhatom, mert nem vagyok a régi korok szakértője. Nekem nem szúrt szemet semmi, igaz, Stroud nem is foglalkozott annyit a környezet, vagy a politikai viszonyok leírásával, inkább a cselekményre koncentrált. Persze mindezek háttérbe szorulását az is segítette, hogy eleve egy olyan uralkodóhoz és országokhoz (pl. Sába) nyúlt, amelyeket rengeteg legenda övez, és a mágia beleszövése is sok új lehetőséggel kecsegtetett.
Bátran kijelentem tehát, hogy ez a regény minden szempontból rendben van. Nem csak folytatásként, de önállóan is bőven megállja a helyét, izgalmas, szórakoztató, néhol mélyenszántó, a mai kínálatban (és amúgy is) kiemelkedő olvasmány. Remélem, hogy Bartimaeus karaktere még legalább egy könyvet megér, de többel is maximálisan ki lennék békülve.
Utolsó kommentek