Vicces, hogy Darren Shan (Vámpír könyvek, Démonvilág-sorozat) eme nyúlfarknyi történetének külön könyvet szentelt a Móra kiadó, ráadásul horribilis összegért kínálja az olvasni vágyóknak. A könyv ugyanis mindössze 120 oldalas, a szöveg pedig akkora betűkkel van szedve, mint az első osztályosok olvasókönyve, mindeközben az ára kemény 2290 forint. Én egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam meg karácsonyra, így nem a saját pénztárcámat sajnálom, hanem az övét, mert a könyv még akkor sem érne meg ennyit, ha jó lenne - mert nem az.

Én tényleg bírom Shan-t, ezt a végtelenül jó kedélyű, mosolygós, tehetséges ír származású írót, aki oly gyakran látogat el kis hazánkba, amikor is szinte lubickol a rajongói köreiben. Biztos van még más is rajta kívül, aki gyerekeknek szóló horrorkönyveket ír, én azonban még nem találkoztam ilyennel, így nincs kihez viszonyítanom. Shan ugyanis baromi jó történeteket talál ki, és tényleg nagyon durvák a regényei, néhol annyira, hogy én biztos nem adnám gyerek kezébe. Az eddigi két sorozatát végigolvastam, a Vámpír könyveket még ifjú koromban, körülbelül 11 évesen kezdtem el, így mondhatjuk azt is, hogy többek között Darren Shan-on nőttem fel. Egyszóval igazán nem áll szándékomban rosszat mondani róla, de most az egyszer meg kell tennem.

Jelenleg elemzett könyvének főhőse egy 10 év körüli kislány, Kojaszan, aki halálosan retteg a falujuk melletti ősi temetőtől, és a világért sem tenné be oda a lábát. Ám egy napon, mikor a temető szellemei elrabolják a kishúga, Maiko lelkét, nem tétovázhat tovább, át kell kelnie a sírkertbe vezető hídon, mert ő az egyetlen, aki megmentheti a testvére életét.

Nem olvastam utána, de félig-meddig biztos vagyok benne, hogy a Kojaszan a japán rajongók kedvéért született (Japánban, Isten tudja, miért, különösen odavannak Darrenért). A baj csak az, hogy ez a mű annyira összecsapott, ki nem dolgozott, hogy a japán vonatkozás a nevekkel ki is húny. Ebben a könyvben még az sem egyértelmű, hogy egyáltalán mikor játszódik. Na nem mintha ez olyan fontos lenne, de egy-két megjegyzésből néha arra következtettem, hogy a modern korban, aztán egyszer csak jön valami sámánasszony, aki egyből visszadobja az egészet a középkorba. A megfogalmazás végig végtelenül egyszerű, szájbarágós, unalmas, sok helyen úgy éreztem, hogy Shan csak azért ecseteli két oldal után még mindig a főszereplő összeszorult gyomrát, hogy több legyen a betűszám.

A történet végén persze ott a kötelező tanulság (bár Shan eddig soha nem vetemedett ilyesmire), amitől az egész tanmese-szerűvé válik; tanmesének azonban nem elég triviális, nem elég jellegzetes, nincs benne semmi spiritusz. A japán vonatkozás, mint említettem, szintén nem dob rajta semmit, pedig a japánok mítoszaiból, a halottakhoz és a szellemvilághoz való viszonyukból annyi mindent ki lehetett volna hozni... De nem, ez valami furcsa, zagyva kotyvasz lett, ami egyáltalán nem élvezhető és végtelenül unalmas. Egyetlen jó ötlet volt benne (a hármas számú szellem), ami elég groteszk és "darrenshan"-os volt ahhoz, hogy egy picit elvonja a figyelmem a minősíthetetlen részektől.

A lényeg, hogy egy egész picit csalódtam Darrenben. Ezen vagy dolgoznia kellett volna még egy kicsit, vagy meg se kellett volna írnia. Tényleg szép gesztus, ha valóban azért született ez a könyv, amire gondolok, de egy gesztust is jól el kell találni.

Akik feltétlenül rajonganak Darren Shanért, azoknak biztos tetszeni fog a Kojaszan is. Aki azonban már a Démonvilág vége felé kezdett kételkedni benne, annak semmiképp sem ajánlom, sőt, azoknak se, akik hozzám hasonlóan a korábbi könyvein nőttek fel. Nekik inkább azt tanácsolom, hogy velem együtt kukkantsanak bele Shan új, felnőtteknek írt könyvébe, A holtak vonulásába, a Kojaszant meg hagyják csak a könyvesboltban.