Napl(op)ó - Muse kultblogja

Nem tehetek róla, oké?! Szünet van, unatkoztam, és mint amatőr s mindeddig keveset látott anime-rajongó, áldozatul estem Kurosaki Ichigo kalandjainak. Megesik az ilyen.

Persze, mielőt még belekezdtem volna a sorozatba, hallottam róla egyet s mást. Akad, aki nagyon szereti, és már mind a 200-akárhány részt látta minimum háromszor, plusz a movie-kat és az OVA-kat is, mindegyiket ötször, és akad olyan is, aki lenézi, mert buta, hosszú és éppen emiatt népszerű. Én valahol a középmezőnyben botladozok, mivel még nem jutottam valami messzire benne, de mostanra igencsak megkedveltem. A Bleach-csel ugyanis "sajna" az a helyzet, hogy az első pár rész után nehéz abbahagyni, a több epizódon átívelő monumentális csatajelenetek ellenére is, melyeknek mellesleg már előre sejthető a végkimenetele. Mert egyébként minden más megnyerő: a főszereplők, a látvány és a grafika, a történetvezetés...

Ja, hogy a történet? Nos, adva van egy Ichigo nevű 15 éves gimnazista fiú, akinek narancssárga a haja, mindig komoly képet vág, akinek a családja elég érdekes, és aki mellesleg, valamilyen okból kifolyólag látja a szellemeket. Egy nap aztán újabb kísértetek helyett egy hatalmas, pusztító lidérccel találja szembe magát, és csak egy apró termetű, fekete hajú, szamurájkarddal hadonászó lány segítségével tud megmenekülni. Erről a lányról később kiderül, hogy shinigami, azaz halálisten, s a lidérc újabb támadásakor kénytelen átadni erejének egy részét Ichigo-nak, hogy az megvédhesse a családját. A fiú azonban olyan erős, hogy a shinigami Kuchiki Rukia összes energiáját elszívja, így válik helyettes halálistenné, és így lesz övé a legnagyobb szablya a környéken.

Ennyi elég is. Mindez az első két-három részben lejátszódik, s onnantól kezdve nincs megállás, beindul a történet, jönnek az újabb karakterek, meg a lidércek is dögivel. Minden részben megtudunk valami újat a halálistenek világáról (ide beszúrnék egy apró szösszenetet: volt némi fenntartásom ezzel kapcsolatban is, ugyanis még túl élénken élt bennem a Death Note Ryuk-ja és Rem-je, akik, valljuk be, egész más műfajt képviselnek, mint a Bleach papucsban szaladgáló, kardos halálistenei... Ennek ellenére a különbséget nem volt nehéz elfogadni. Hiába Ryuk punksérója és az oldalán lifegő menő keresztje, ha a szamurájkardok olyan vagányak.), munkájáról, az Ichigo környezetében élők különleges képességeiről, de sosem eleget ahhoz, hogy meg tudjuk állni a következő rész megtekintését. Most, hogy kicsit mélyebben járok a sorozatban, meg tudom érteni, miért annyira kedvelt világszerte ez az anime: sok nagyon jó dolgot gyúrt össze egységes egésszé, amelyben mindenki megtalálhatja a neki legjobban tetsző dolgot. A szereplők többsége igazán mutatós, van köztük kemény csávó és kemény csaj, aranyos lány és vicces fiú, akiket lehet kedvelni vagy utálni. Vannak benne poénok, amiken lehet nevetni, van benne iskola, barátok, sok harc, amin lehet izgulni, és akad benne jó sok vér is, amin lehet szörnyülködni. Mi ez, ha nem kiválóan ömlesztett dolgok tömkelege?

Az anime mellesleg hosszú, nagyon hosszú, ez nem vitás. Bevallom, az elején igencsak ódzkodtam ellene, hiszen ki nem állhatom a végtelenített sorozatokat, - eddig ugyanis a meghatározott epizódszámúakhoz vagyok szokva, - de a kíváncsiságom végül is győzedelmet aratott. Nem csalódtam, és egész eddig úgy tűnik, hogy nem is fogok. Mindössze egy gondom akadt a sorozattal, vagy nem is, inkább kettő: az egyik a néhol baromi lassú cselekmény (ezért nem kezdtem el például nézni rendszeresen a szintén igen nagy sikernek örvendő Naruto-t. Miután megtekintettem vagy 3 részt, és konstatáltam, hogy huszonöt percből tízben elismétlik az előző rész végét, újabb tízben a szereplők harctól zihálva monológokat intéznek egymáshoz, négy és fél percben visszaemlékeznek, vagy monologizálva haladnak az ismeretlen felé, s a maradék fél percben lenyomnak némi akciót, akkor azt mondtam, hogy nem, köszönöm, majd máskor.), a másik pedig az az idióta plüssoroszlán, ami halálra idegesít, mikor feltűnik a színen.

A grafika, mint említettem, teljesen rendben van. Hajak terén persze vannak benne túlzások, és néhány szereplőnek akkora a szeme, hogy a teljes térfogata arányosan minimum annyi helyet foglal el a koponyájában, mint egy bagolynak (Rukia...), de ettől függetlenül minden szereplő teljesen egyéni, a hátterekre, mozgásra sem lehet panasz. Kifejezetten tetszett, ahogy megoldották a lidércek egy sémára gyártott különbözőségét (ez szép mondat lett, node mindegy). Az aláfestő zenében is van sok jó visszatérő téma, amiket szívesen elhallgatnék a sorozaton kívül is.

Összefoglalva: azt hiszem, legalább az első tíz részt érdemes megnézni. Ha azok után sem tetszik az embernek, azt betudhatja annak, hogy nem jönnek be neki a szamurájkardok, de szerintem a többség szeretni fogja, méghozzá fiúk-lányok egyaránt.