Azt ugye nem kell századszorra is elmondanom, mennyire szeretem Gaiman munkásságát. Terry Pratchett-ről viszont mindeddig csak annyit tudtam, hogy hasonlít a Mikulásra, és rengeteg könyvet írt egy Rincewind nevű varázslóról (vagy inkább egy varázsló paródiájáról), aki egy Korongvilág nevű helyen él, s művei egyedi humoráról híresek. Ebből az egyedi humorból aztán kaptam bőven az Elveszett próféciák olvasása közben, mikor is rájöttem, hogy Pratchett szintén nagyon jó író, és hogy a két név közös munkája nyomán valami fantasztikus jött létre.

Crowley (bukott angyal, korábban Kígyó) és Azirafael (főállásban angyal, másodállásban antikvárius) az univerzum megteremtése óta ismeri egymást, és az azóta eltelt hatezer év alatt, ahelyett, hogy - amint azt főnökeik elvárnák - ellenségként tekintettek volna egymásra, szép lassan összebarátkoztak. Ennek az az oka, hogy van egy közös szenvedélyük: mindketten imádnak a mi világunkban élni. Éppen ezért megdöbbenéssel fogadják a hírt, miszerint a világnak hamarosan vége, hiszen eljő a harmadik Antikrisztus, no meg az Apokalipszis négy lovasa (vagy motorosa, ahogy tetszik). Innentől kezdve szinte természetes, hogy mindketten igyekeznek megakadályozni az elkerülhetetlent, ki-ki a maga módján persze, miközben a Sátán fia Adam Young néven egy csendes, angol faluban nevelkedik, mit sem sejtve arról, hogy ki is ő valójában.

Amellett, hogy ez a könyv nagyon vicces (tényleg nagyon-nagyon vicces) és tele van elborult, illetve zseniális ötletekkel, egyben elgondolkodtató mondanivalót is tartalmaz, amit szerencsére nem szájbarágósan tálalnak. Ennek a mondanivalónak a lényege, hogy mi, emberek, tényleg megérdemeljük-e ezt a gyönyörű világot, ha azt tesszük vele és egymással, amit. Tényleg akkora veszteség érné a világegyetemet, ha mi nem lennénk többé?

A humorra visszatérve: ne gondolja senki, hogy ez a könyv a seggberugdosós poénokra épít, elvégre mindkét írója angol. Van itt finom, ironikus humor, abszurd humor, helyzetkomikum, minden, ami az intelligens viccelődéshez kell. A regénynek ez a része több, mint valószínű, hogy Pratchett érdeme, hiszen Gaiman kevésbé harsány e téren. Viszont vannak a könyvnek olyan aspektusai is, amelyek egyértelműen ez utóbbi fejéből pattantak ki, elég csak a négy Lovas modern változataira, vagy a Newton nevű szereplőre gondolni, aki elesett, ám okos fiatalember lévén tipikus Gaiman-karakter.

Ha már karakterek: a könyv hemzseg az emlékezetesebbnél emlékezetesebb figuráktól. Akad itt különc vénember, aki az összesen két főt számláló boszorkányvadász hadsereg magasabb rangú tagja, kövér, öregedő jósnő (az öreg Shadwell szerint Babilon szajhája), okkult tudományokkal foglalkozó fiatal lány és imádnivalóan aranyos Antikrisztus. A legeltaláltabb szereplők között természetesen ott van Azirafael és Crowley is (akinek a neve egybecseng a múlt század egyik nagy okkult alakjával, Aleister Crowley-éval, talán nem véletlenül), akiknek furcsa barátsága a könyv egyik legjobb része.

Mindemellett ott van a rengeteg kis apróság, ami egésszé teszi ezt a regényt, s amelyeket nehéz lenne mind felsorolni, vagy egyáltalán megragadni. Ebben a könyvben Isten is hibázik néha, a gyerekek gyerekek maradtak, és minden végtelenül emberi volt. Rég sikerült ilyen jó könyvbe belefutnom, nagyon gyorsan eljutottam a végéig, és valószínű, hogy lesz még alkalom, mikor leveszem a polcomról. Addig is bátran ajánlom mindenkinek, akik szeretik a jó humort és a tanulságos, természetfeletti elemekkel megtűzdelt történeteket.