A Twilight olyan dologgá nőtte ki magát néhány év leforgása alatt, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, s amelyről szinte mindenkinek van véleménye; az esetek többségében vagy jó, vagy rossz, arany középút úgy tűnik, nincsen. Én egy darabig próbálkoztam ez utóbbival, igyekeztem nem törődni a felhajtással, és az engem érő ilyen-olyan impulzusokkal, de aztán belefutottam a filmbe (amit nem tartok többre, mint egy nagyon kezdő módon megrendezett, misztikus-szerelmes tinifilmet, amelyben ráadásul, egy-két kivételtől eltekintve, nagyon tehetségtelen színészek játszanak), ami ugyan nem nyerte el a tetszésemet, viszont annyi embertől hallottam a kijelentést, miszerint "a könyv sokkal jobb", hogy végül a regényt is a kezembe vettem.

Mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, megfogadtam, hogy igyekszem majd objektíven tekinteni rá, hogy adok neki egy esélyt, ésatöbbi. Most azonban, hogy végigrágtam magam ezen az 500 oldalon (ami, valljuk be, lehetett volna 200 is, ha nem nyomtatják hatalmas betűkkel, óriási sorközökkel vastag, újrahasznosított papírra. Persze az újrahasznosított papírral semmi bajom, sőt, követendő példának tartom minden könyvkiadó számára.), azt kell, hogy mondjam, ennyire rosszul megírt, üres, semmitmondó könyvhöz már nagyon régen nem volt szerencsém. Hogy miért mondom ezt, ráadásul minden bántó szándék nélkül, azt alább rögvest ki is fejtem.

Azt, hogy miről szól ez a regény, gondolom, az is tudja már, aki nem látta-olvasta semmilyen formában az Alkonyatot. Adva van egy Washington-állambeli kisváros, Forks, ahol mindig esik az eső és sosem süt a nap. Egyik következik a másikból, nahát. Ide vonul önkéntes száműzetésbe az édesapjához Bella Swan, egy 17 éves, csendes lány. A suliban aztán megismerkedik Edward Cullen-nel, aki fantasztikusan jól néz ki, s mint hamarosan kiderül, ráadásul még vámpír is. Bella természetesen belehabarodik a srácba, de ennek a szerelemnek sok minden áll az útjában, például az, hogy Edward alig bírja megállni, hogy igyon Bella véréből.

Nos, mint azt már párszor kijelentettem, semmi bajom a szerelmes sztorikkal. Nem vagyok oda értük, az igaz, de ha kellőképpen jól vannak tálalva, még a végtelen nyáladzást is el tudom viselni. Mindezt azért mondom, mert a Twilight-ot alapvetően szerelmes történetként állítják be, rajongói is azzal érvelnek a könyv mellett, hogy a szerelem ma már nem létező értékeit közvetíti az olvasók felé.

Igaz, ami igaz, hogy ez a könyv valóban a szerelemről szól. A bajom csak azzal van, hogy miféle szerelemről és hogyan. Nekem ne mondja senki, hogy valami igazán mély és elszakíthatatlan kötelék kialakulhat úgy két ember között, ahogy ebben a könyvben. Bella úgy szeret bele Edwardba, hogy nem is ismeri. Persze, tudom, ezt hívják Plátói szerelemnek, de ebben a könyvben szó sincs arról, hogy Bellában valami pozitív, "ideál"-kép alakul ki Edwardról, nem, ő csak simán beleszeret, mert a srác annyira tökéletesen néz ki.

Aztán a kapcsolatuk "elmélyülése". Amilyen katasztrofális párbeszédeken keresztül kommunikál egymással a két főszereplő, nem hiszem, hogy a valóságban valaha is megkedvelték volna egymást. Eh, de minek fejtegetek én itt ilyeneket? A harmadik problémám ezzel a szállal: Bella szerelme egyszerűen hisztérikus ragaszkodás. Ki a fene jelent ki olyat, hogy inkább veszélybe sodorja a saját életét, csak hogy a párja vele maradjon? És melyik pasi olyan idióta, hogy együtt legyen egy ilyen hisztérikával? És végül: ki az, aki a könyvet olvasva minderre azt mondja, hogy ez magának a tiszta szerelemnek a megtestesülése, és hogy ezáltal pozitív értékeket közvetít? Mert, kérem szépen, ez a könyv a szerelem terén nem közvetít az égvilágon semmit, legfeljebb azt, hogy jó az, ha foggal-körömmel kapaszkodunk valakibe, akkor is, ha a másik nem akarja.

Ennyit az Alkonyat fő témájáról, a szerelemről. Bár ez a része (ami nagyjából a könyv 90%-át teszi ki) nem igazán figyelemreméltó, azért volt benne egy dolog, ami tetszett, ez pedig Bella lassan alakulgató kapcsolata az édesapjával, Charlie-val (Charlie amúgy is az egyetlen valamirevaló karakter az egész regényben). Ez a szál nagyon jópofa, itt legalább látszik, hogy az írónő nem légbőlkapott hülyeségeket vetett papírra, hanem van némi saját tapasztalata is benne.

Más pozitívumot azonban sajnos (tényleg sajnálom) nem tudok felhozni. A fogalmazás pongyola, a dialógusok egyszerűen szörnyűek, a karaktereknek nincsen jellemük. Ez főleg a két főhősnél fáj a legjobban. Bella finoman szólva perfekt, mert jó tanuló, csinos, minden fiú bomlik utána, ráadásul intelligens és kissé zárkózott, ami még érdekesebbé teszi. Az író szerint legalábbis. Valójában nem több egy picsogós kis hisztérikánál, akit nem hogy kedvelni nem lehet, hanem egyenesen idegesíti az embert. El van túlozva az is, hogy bénácska, minden második mondatban meg kell említeni, hogy "egyszer orra, egyszer hasra, utána meg seggre estem", ettől sem lesz azonban szimpatikusabb.

A legnagyobb mellélövés azonban mindenképpen Edward karaktere. Könyörgöm, nem hiszem el, hogy az írónő (vagy a fordító... de ne kenjük rá.) nem talált más melléknevet a leírására, csupán azt, hogy "tökéletes" (ritkább esetekben előfordult a "gyönyörű" is). Edwardnak mindene tökéletes: a szája, az arca, a kockás hasa, meg mittudomén, de azon kívül, hogy vörös a haja és fehér a bőre, semmit nem tudunk meg arról, hogy néz ki. Azért Meyer kisasszony igazán megereszthetett volna néha olyasmit, hogy "karakteres orr", vagy "telt ajkak", neadjisten "makacs áll". A kinézeténél is szörnyűbb azonban Edward jelleme. Mert nincs neki! Következetlenül viselkedik, minden második mondatban más arckifejezést és hangulatot vesz fel, és egyetlen jellegzetes, karakterisztikus vonása sincs. De nem is pazarlok erre több szót.

Ami még nagy hibája a könyvnek, hogy bár lineárisan folyik a cselekmény, az ember egyszerűen nem tudja, hogy merre tart, vagy tart-e egyáltalán valamerre, vagy az írónő csak úgy írta, ami épp az eszébe jutott (valószínűleg így is volt). Az eseményekben nincs logika, nincs egy meghatározható cselekményszál, amelyre a jeleneteket fel lehetne fűzni. A szereplőknek nincsenek motivációik (még Bellának sem, pedig ő nagyon akarja, hogy Edward viszonozza megalapozatlan érzelmeit, viszont ez is úgy van tálalva, bemutatva, ami nem értékelhető motivációként). Ami borzasztóan idegesített, az az, hogy sok volt az olyan rész, jelenet, aminek semmi köze nem volt a cselekményszálhoz, vagy egyáltalán bármihez a könyvben. Ezektől nem lett színesebb a könyv, csak unalmasabb. Dramaturgiai alappillér ugyanis, hogy olyasmivel nem foglalkozunk se filmben, se regényben, se sehol, ami nem mozdítja előrébb a cselekményt, vagy nem kapcsolódik hozzá valahogy, vagy nem hangulatfestő szerepe van. Most őszintén, ki a fenét érdekel, hogy Bella Jane Austen-t olvas a kertben, aztán elalszik, aztán arra ébred, hogy hazajött az apja? Közben nem történik semmi, aminek köze lenne bármihez is. Időhúzás, kérkedés a műveltséggel, még a karakter jelleméhez (ami nincs is) sem ad hozzá semmit.

Amikor ajánlgatták az Alkonyatot, azt mondták, az utolsó 100 oldalon majd felpörög a cselekmény. Ez a felpörgés nálam teljes mértékben kimaradt, hiszen a végén megjelenő konfliktus ugyanolyan logikátlan és értelmetlen volt, mint minden más ebben a könyvben. A legvégéről nem is beszélve.

Arra már végképp felesleges szót vesztegetni, amit az Alkonyat a vámpírkultusszal művelt. Ebbe nem kötök bele, hiszen manapság mindenki úgy formálja ezeknek a mitológiai lényeknek a tulajdonságait, ahogy akarja. Meyer szerint nem elégnek, hanem csillognak a napon - na és? Darren Shan szerint meg a farkasoktól származnak (nesze neked vámpír vs. vérfarkas klisé), Anne Rice szerint átváltozáskor elveszítik minden természeres képességüket a szexualitásra (ami, valljuk be, logikus), Laurell K. Hamilton szerint pedig nem családokban, nem magányosan, hanem kemény és véres, hierarchikus társadalomban élnek - und so?

Most, hogy olvastam a Twilight-ot, kezdem kapisgálni, miért lett ilyen hamar ennyire népszerű: a végtelen egyszerűsége miatt. Tőmondatok, leegyszerűsített karakterek, minden bonyodalom nélküli cselekmény, érthető, ám letisztultnak nem nevezhető forma. Magyarul: a hülye is megérti. Én tényleg nem akarok senkit bántani, de ennek a könyvnek a rajongói nagyrészt olyan emberek lehetnek, akiknek még nem volt szerencséjük a magasabb szintű szórakoztató irodalomhoz, vagy akik nagyon keveset olvasnak. A Twilight azért arathatott ekkora sikert, mert egyszerűsége miatt mindenkihez - tényleg mindenkihez! - eljut, és ennek a mindenkinek a nagyobbik részét sajna nem az értelmiség teszi ki. Nem mintha én értelmiséginek tartanám magam, de valljuk be, hogy még a fejlett országok lakosságának nagy részét sem lehet alapvető műveltséggel vádolni.

Ennek ellenére sok olyan embert ismerek, akiket egyáltalán nem tartok műveletlennek vagy egyszerű elmének, és mégis bejött nekik ez a könyv. Számomra az az igazi nagy kérdés, hogy nekik miért tetszik (bár igaz, ami igaz, ők nem ajnározták az egekig). Én megpróbálkoztam vele, és az én szememben meg is bukott az Alkonyat. Bár ezt a bejegyzést "ajánló" tag-gel is elláttam, nem ajánlom ezt a regényt senkinek; legfeljebb az vegye a kezébe, aki nagyon kíváncsi rá, mit olvasnak ma (és mitől butulnak el) a tinédzserek. Végül pedig (majdnem elfelejtettem): azt meg egyenesen felháborítónak tartom mindezek után, hogy e könyvsorozatot a Harry Potterhez hasonlítgatják... J. K. Rowling azért tényleg letett valamit az asztalra, Stephenie Meyer-rel ellentétben...