Ismét csak egy animét ajánlok nektek megnézésre, ami kis hazánkban sajnos nem ismert oly mértékben, mint a felkapott sorozatok, de azt, hogy az egyik legszebb, garantálom! (S ide biggyesztenék is egy szmájlit, ha nem kötöttem volna ki már rögtön az elején, hogy semmiféle vizuális érzelmi megjelenítést nem alkalmazok, ezek helyett beszéljenek inkább a szavak.)

Az idő fölött járó lány egy japán ifjúsági regényből készült, ami, ha jól tudom, kötelező olvasmány az ottaniaknál - teszem hozzá, nem véletlenül, és itthon én is inkább hasonló műveket adnék a tinik kezébe Jókai Mór, meg Madách Imre helyett (nem mintha bármi bajom is lenne a fentebb említett írókkal, de azért valljuk be: egy Aranyember, vagy egy Ember tragédiája nem a 13-16 éves korosztálynak való). Helyette inkább maradnék Móricz Zsigmond, vagy Móra Ferenc ifjúsági regényeinél - ez a film is hasonló, kivéve persze, hogy a jelenben játszódik, és meg van spékelve egy kis időutazással.

A történet főhőse Makoto, egy 16-17 év körüli lány, aki saját bevallása szerint teljesen átlagos, néha szerencsés, néha nem, nem is olyan buta, csak lusta, és van két nagyon jó barátja, mindkettő fiú: Souske és Chiaki. Míg Souske gondoskodó és felelősségteljes, addig Chiaki kissé forrófejű, és folyton ugratja a többieket, így a kis csapat tagjai nagyon jól kiegészítik egymást. A film Makoto egyik különösen rosszul sikerült napján kezdődik: épphogy nem késik el az iskolából, rettenetes matekdolgozatot ír, aztán a háztartástan órán sikerül felgyújtania az egyik sütőt, a kémiaszertárban pedig fellöki egy titokzatos árnyalak, rögtön azután, hogy Makoto egy furcsa, dióhoz hasonló szerkezetet talál a földön. A legrosszabb azonban csak ezután jön: hazafelé tartva Makoto biciklijén nem fog a fék, így a vasúti kereszteződéshez vezető lejtő végén elgázolja egy vonat.

Most biztos azt gondoljátok, hogy mitől is olyan jó ez az anime, ha a főszereplő rögtön az elején tragikus körülmények között elhalálozik. Ekkor jön azonban a csavar: Makoto rögtön a baleset után néhány perccel korábban találja magát ugyanazon az úton, épen és sértetlenül. Az első sokk elmúlta után arra a következtetésre jut, hogy képes az időben utazni, így kedve szerint alakíthatja a dolgokat, hiszen minden hibát helyrehozhat, amit a közelmúltban elkövetett. Makoto azonban tinédzser, akinek a legnagyobb gondja az első szerelem, az, hogy a húga megette a pudingját, s hogy olyan hamar lejár az idő a karaoke-bárban. Csupa apróságra használja újdonsült képességét, a végére mégis sikerül mindent jól megkavarnia.

Az anime történetvezetése annyira hétköznapi és természetes, hogy az ember egy cseppet sem lepődik meg azon, hogy Makoto mindent időugrással igyekszik lerendezni. Átérezzük a lány apró-cseprő problémáit, hiszen mi is voltunk olyanok (olyanok vagyunk), mint ő, nekünk is okoztak kellemetlen perceket az ellenkező nem tagjai, vagy a csipkelődő osztálytársak, és mi is sokszor szembesültünk/szembesülünk azzal, hogy milyen gyorsan rohan az idő, és milyen jó lenne valamit újra és újra átélni.

A film nagy erénye, hogy egyszerűségével hihetetlen módon képes az érzelmekre hatni. Ez nagyban a szereplőknek is köszönhető, hiszen mindegyik, legyen szó a három jóbarátról, Makoto "boszorkány" nagynénjéről (a hölgy restaurátor az egyik múzeumban), vagy az osztálytársakról, végtelenül hiteles karakter. Nincs negatív szereplő, csak rossz döntések és emberi hibák vannak, de az anime megmutatja, hogy mindezek eltörpülnek a barátság és a szeretet mellett. Lehet, hogy ez kicsit nyálasan hangzik, de a filmben mindez a lehető legkevésbé szájbarágósan van jelen.

A barátságról és a szeretetről, szerelemről azonban az is kiderül a film során, hogy mulandó, mert az idő sajnos sok mindent elvesz tőlünk, épp ezért kell minden barátot és szerettet a lehető legjobban megbecsülni. Makoto erre sajnos csak akkor jön rá, csak akkor látja be, hogy az idő természetét még az időutazással sem változtathatja meg, mikor a saját elhibázott döntései miatt kénytelen búcsút venni valakitől, akit nagyon szeret.

A történet sci-fi-szála, mint említettem, tökéletesen illeszkedik az eseményekbe, és nem is kap akkora hangsúlyt, mint gondolnánk, ennek ellenére az alkotók ügyesen eljátszottak az időutazás ellentmondásaival és lehetséges szabályaival. Nekem például nagyon tetszett az, hogy ami megtörtént egyszer, az ugyanúgy bekövetkezik, csak alkalomadtán más résztvevőkkel, illetve az is nagyon megfogott, hogy Makoto hogyan alkalmazkodik az időugrásai miatt kialakult új szituációkhoz, amikor is az őt körülvevők nem emlékeznek olyan eseményekre, amelyeket a lány semmissé tett, viszont az ő emlékeiben megmaradtak.

Na de. Ha már agyondicsértem a tartalmat, hadd magasztaljam a grafikát is. Először is, a hátterek szinte fényképszerűek (de nem azok), egyszerűen csodaszépek. Elég visszagondolnom arra a jelenetsorra, amikor tanítás után bekukkanthatunk az iskola sok-sok helyiségébe, és tanúi lehetünk a diákok iskola utáni tevékenységeinek (én is szívesen fociznék egy afféle tornacsarnokban, amit ebben mutogattak). Ezzel szemben az emberábrázolás már kissé furcsább, és ha nem lennék ennyire elfogult, azt is mondhatnám, hogy kissé vázlatos. Ez azonban nem válik hátrányára a filmnek, hiszen ezzel az alkotók azt is elkerülték, hogy valaki különösen szép, vagy csúnya, esetleg karikatúra-szerű legyen; mindenki átlagos kinézetű, valóságszagú karakter. A figurákon nincs árnyékolás, azonban a mozdulataik nagyon gondosan ki vannak dolgozva.

Végezetül csak annyit mondanék, hogy engem ez a film nagyon megérintett. Mikor vége lett, még el is sirattam elmúlt ifjúságomat (azaz tinédzser éveimet - elvégre még csak 21 vagyok), azt az időt, amikor nem volt más gondom, csak az, hogy jókat nevessek a barátaimmal, és hogy megcsináljam a leckémet. De nem azért ajánlom mindenkinek Az idő felett járó lányt, mert megkönnyeztem, hanem azért, mert egy fiataloknak és nagyobbaknak egyaránt élvezetes, tanulságos, és nagyon emberi történetet mesél el. Ja, és hétköznapisága ellenére a végén van egy szentimentalizmussal párosuló nagy csavar, amit azonban nem árulok el - tessék csak megnézni!