Talán mondhatom, hogy az 1999-es, David Fincher által rendezett Harcosok klubja kultfilm, generációm, valamint az ezt megelőző és az ezt követő generációk meghatározó filmélménye, a popkultúra szerves része. Új (vagy elfeledett) életszemlélettel ajándékozott meg minket, képi megvalósítások terén is rengeteg újítást hozott, és más alkotásokban a mai napig utalgatnak rá.
Érdekes módon azoknak, akik látták a filmet, csak egy része tudja, hogy a film egy azonos című regényből készült, méghozzá Palahniuk könyvéből, aki mellett, ha modern amerikai irodalomról beszélünk, szintén nem lehet szó nélkül elmenni. Társadalomkritikus regényeiről sok fórumon zajlik a vita, de ami számunkra a legérdekesebb, hogy a Harcosok klubja volt az első regénye, ami nyomtatásban is megjelent, és ami azonnal meghozta számára a hírnevet.
Aki nem ismerné a történetet: adva van egy névtelen főhős, aki a társadalom által kiszabott keretek között vergődik, s hogy inszomniás (alvászavaros) betegségén, valamint saját nyomorúságos életén valahogy túllépjen, önsegítő terápiás csoportokba jár. A hererákosok, vagy az agyparazitások között fiatalon és egészségesen úgy érzi, az ő élete valahol mégiscsak jó, ráadásul ha Mázsás Bob keblei között kisírja magát, éjjel úgy alszik, mint a tej. A megszokott, jól működő rendszer azonban felborul, amikor a csoportokban megjelenik egy nő: Marla Singer. Főhősünk kétségbe esik, egy éjszaka pedig találkozik Tyler Durden-nel, akinek merőben más nézetei vannak az életről. Ők ketten aztán olyan folyamatokat indítanak el, amelyeknek ők maguk sem látják a végkifejletét.
Miben különbözik a könyv a filmtől? Első pillantásra szinte semmiben, a regény első néhány fejezete szinte szóról szóra ugyanaz, mint a film. Illetve a film szóról szóra ugyanaz, mint a könyv. Aztán jönnek a kisebb különbségek, de a végkifejlet is nagyjából megegyezik. Amiben viszont gyökeresen más a kettő, azok a hatáskeltő eszközeik. Fincher-nek ott volt a képi világ, a színészi játék, a zene. Palahniuknak csupán a szavak. Szerencsére mesterien bánik velük. Az ember beleborzong a rövid, velős mondatokba, a csontig hatoló hasonlatokba. Abba, hogy a súlyos események mennyire könnyednek tűnnek a főszereplő szemszögéből, máskor viszont mennyire kétségbeejtő minden.
Azt hiszem, ez volt a fő motívum: a kétségbeesés. A szabadulni akarás a normák és szabályok közé szorított monoton életből. Munka, pihenés, egymás után, végtelenített körben, semmi magánélet, felszínes kapcsolatok, szürke napok. Tyler azonban felborítja a rendet, káoszt teremt, átlépi azokat a határokat, amelyeket senkinek sem szabadna (és sokszor nem is kellene). Irányít, de nem csak a saját életét, hanem hősünkét is; változtatni akar.
Elképesztő, micsoda gondolatokat és eszméket, milyen aberrációkat és túlzásokat lehet egyetlen, viszonylag rövid regénybe sűríteni. Az ember végig azon gondolkozik, hogy az író komolyan gondolja, amit leír, vagy csak tréfál? Olyan mondatokat ad szereplői szájába, amelyek egyszerre lehetnek ironikusak és véresen komolyak. S mindehhez olyan nyelvezet társul, amelyet nem könnyen felejt el az ember.
A Harcosok klubja regény formájában legalább akkorát üt, mint a film, ha nem nagyobbat. A film rajongóinak mindenképp a kezükbe kell venniük, hogy lássák, honnan is jött a Harcosok klubjának szellemisége, de azok is bátran elolvashatják, akik valami különlegesre, egyedire vágynak.
Utolsó kommentek