Vajon mi történik, ha néhány, még éretlen fiatal akár véletlenül, akár önként megszakítja a kapcsolatát a külvilággal, és új, maguk által kreált szabályok szerint, vagy esetleg azok nélkül kezdenek élni? Rengeteg olyan regényt fel lehetne sorolni, ami ezt a kérdést feszegeti, de én most két olyan könyvet említenék, amelyeket jómagam is olvastam: az egyik a Kétévi vakáció Jules Verne-től, a másik A Legyek Ura William Goldingtól. Míg az előbbiben a gyerekek és a fiatal tinédzserek remek szervezőkészsége és sziklaszilárd erkölcsei jelennek meg (ami, valljuk be, kicsit túl pozitív), addig az utóbbiban a realitáson van a hangsúly, azon, hogy az ember mennyire kegyetlen tud lenni, főleg, ha még gyerek, és nincs, aki irányt mutasson neki.

Az Erdő Köztársaság mondanivalójában inkább A Legyek Urára hajaz, bár a regény elején még úgy tűnhet, hogy a történet pozitívan fog alakulni. Ami viszont megkülönbözteti az általam emlegetett könyvektől, és az egész alapkoncepciót megváltoztatja, az az, hogy ennek a regénynek a szereplői nem baleset vagy balszerencsés véletlen folytán szigetelődnek el a társadalomtól, hanem ők maguk döntenek úgy, hogy megszöknek, és külön kis világot hoznak létre, csak maguknak.

Adott egy testvérpár, Michael és Louis, akiket apjuk halála után édesanyjuk Nagy-Britanniából visszavisz a szülőföldjére, Franciaországba, majd nem sokkal később öngyilkos lesz. A két gyereket ezután a nagynénjük neveli, ám tőle nem sok szeretetet kapnak, viszont a két fiú annál inkább kötődik egymáshoz. Louis, az idősebbik testvér már 13 körül jár, mikor egy angol házaspár költözik a szomszádjukba, akiknek két gyermekük is van: Alex és Isobel. Ők négyen néhány év múlva úgy döntenek, hogy elegük van a hazug, unalmas, szürke világból, és a nyári vakáció kezdetén elszöknek a közelben lévő hatalmas erdőbe. Itt aztán szabadnak érzik magukat, és látszólag jól megy minden, míg kis csapatukhoz nem csatlakozik egy másik lány, Joy, akinek teljesen más elképzelései vannak arról, hogyan is kellene élniük a fák közötti területen, melyet Erdő Köztársaságnak neveznek el.

A történetet Michael szemén keresztül követhetjük végig, ami az író részéről azért volt nagyon jó döntés, mert Michael személyisége a legképlékenyebb, hiszen ő a legfiatalabb, ő az, aki épp, hogy rálépett a felnőtté válás útjára, s akinek elhisszük azt a hatalmas változást, ami a könyv végéig végbemegy benne. Michael félig még gyerek, akit lenyűgöz, hogy a fák között játszadozhat és saját világot építhet fel magának, ugyanakkor ártatlanul viszonyul az első szerelemhez, a szexualitáshoz is. Emellett még formálható jelleme és világszemlélete miatt ő az, aki a legkönnyebben, sőt, meggyőzve hódol be a Joy által közvetített új eszméknek.

S hogy mik ezek az eszmék? Louis és Joy is nagy tisztelője Jean-Jacques Rousseau, francia filozófus munkájának, akinek a leghíresebb és leghírhedtebb műve a Társadalmi szerződés. Ez volt az alapja azoknak az eszméknek is, amelyek kirobbantották a nagy francia forradalmat. A Társadalmi szerződés többek között a tökéletes, idealizált demokráciát és polgárokat írja le, akik természetesen mindenben egyenlőek, s emellett elítéli azokat, akik nem hisznek ebben a rendszerben, sőt, halállal sújtaná a hitetleneket. Az öt fiatal ezen elméletek alapján próbálja létrehozni a maga kis tökéletes társadalmát, de amint azt már az elejétől fogva sejteni lehet, belebuknak a vállalkozásba.

Az elszigeteltség azonban nem csak ezeket a változásokat hozza magával. A könyv nagyon jól bemutatja, ahogy a tinédzserek elvadulnak, s hogyan veszítik el az ítélőképességüket, hogyan mondanak le olyan alapvető erkölcsökről és szabályokról, melyek a valódi világban elengedhetetlenek. Mindezt úgy teszik, mintha nem is lennének tisztában tetteik súlyával: lelkiismeret-furdalás nélkül ölnek állatokat puszta élvezetből, törnek be a környező tanyákra - hiszik, hogy mindezt a Köztársaság érdekei kívánják.

A regény egyszerre tárgyilagos és lírai. A sokszor mocskos történéseket Michael minden érzelem nélkül mondja el, ám mikor a szerelemről, vagy épp a természet tökéletességéről beszél, az megér egy misét. Épp emiatt nem tudom, mi is pontosan a könyv mondanivalója, hiszen egyszerre buzdít arra, és óv minket attól, hogy visszatérjünk a saját gyökereinkhez. De azt hiszem, épp ez benne a jó, hiszen arra készteti az embert, hogy elgondolkozzon saját fajtájáról és annak múltjáról.

A végére még egy utolsó gondolat: a regény vége engem szó szerint lesokkolt, és még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut; de azt hiszem, nem ütött volna akkorát, ha nincs ilyen szépen felépítve az egész. Ilyenre pedig csak és kizárólag a jó könyvek képesek...