Vajon mit tenne egy átlagember, ha kitennék egy lakatlan szigetre, a kezébe nyomnának egy kisebb kaliberű puskát, vagy egy konyhakést, s arra kényszerítenék, hogy a saját életét védve gyilkolja le a barátait, ismerőseit? Nanahara Súja, egy japán középiskolás diák ezzel a problémával szembesül, mikor őt és 41 osztálytársát államilag kiválasztják a minden évben, mindig más helyszínen megrendezett véres játékra, a Battle Royale-ra. Japánban ugyanis annyira elterjedt a fiatalkorúak által elkövetetett bűnözés, hogy a kormány kénytelen volt ezt az elrettentő erőt törvénybe foglalni. A játéknak szigorú szabályai vannak, megszökni, elbújni nem lehet: a gyerekeket robbanó nyakörv akadályozza meg abban, hogy elhagyják a szigetet, minden hatodik órában pedig tiltottá válik néhány zóna, s aki ottmarad, arra szintén halál vár. Az egyetlen mód a túlélésre, ha az ember kíméletlen és szemrebbenés nélkül beleereszt egy sorozatot az egykori padtársába. A jutalma pedig haláláig tartó anyagi támogatás és egy nemzeti színű vállveregetés.
A történet első ránézésre sokkoló. Elvetemült ötlet, – ha még csak írásban is, – ártatlan, tizenöt éves gyerekeket összezárni, és arra kényszeríteni őket, hogy gyilkolják le egymást egy felsőbb hatalom szórakoztatására, s a világ megdöbbenésének kicsikarására. Azonban, mint kiderül, ezek a fiatalok korántsem olyan ártatlanok, mint amilyennek elsőre tűnnek. Ahogy veszélyhelyzetbe kerülnek, hazudnak, alattomossá válnak, aljas eszközökkel próbálják túlélni a túlélhetetlent.
A könyv érdekes témákat feszeget: vajon szélsőséges helyzetben mennyire tud ember maradni az ember? Vajon tényleg létezik-e olyan, hogy erkölcs, méltóság, jóság, bizalom, barátság? Az ember valóban nem állat-e, aki csak a saját túlélésére törekszik, mindegy, hogy milyen eszközökkel? Mennyit ér egy emberi élet? Érthető, hogy ilyen súlyos kérdésekre csak súlyos eszközökkel lehet választ adni. A diákok, amint ölésre kényszerülnek, s tudják, őket is megölhetik, inkább elbújnak egymás elől, ahelyett, hogy összefognának. A helyzet hasonló ahhoz, mint mikor kigyullad egy színház: az emberek inkább agyontapossák a másikat, csak hogy saját magukat megmentsék. Meggyőző az is, hogy a szerző, Takami Kósun diákokat, azaz fiatal, szellemileg még kiforratlan embereket választott áldozataiul, akik még sokkal inkább ösztönből, mint észből cselekszenek.
A regény másik figyelemreméltó kérdése az, hogy az állam milyen eszközökhöz képes folyamodni, még napjainkban is milyen messzire mehetne el. Vajon ki szabja meg, hogy meddig ér el a hatalom keze? Mi történik, ha arra nem alkalmas személy kerül vezető pozícióba? Mi az a szint, ameddig nagy tömegeket is befolyásolni lehet? Bele se gondolunk, mennyire nem látunk bele a hatalmi gépezetbe. A könyv szerint ugyanis a Battle Royale, míg a nép felé egy egyszerű, törvénybe iktatott fegyelmi eszköz, addig a felső tízezer szemében ez csupán egy izgalmas játszma, akár egy lóverseny, lehet fogadni, izgulni, vajon ki nyer, és vajon mennyit vesztettek rajta.
Ez a sokak szerint remekbe szabott mű, mások szerint pedig tömény borzalom külföldön hatalmas sikert aratott, s emellett hatalmas botrányt kavart, így várható volt, hogy előbb-utóbb hazánkba is eljut. 2000-ben film is készült belőle, Kinji Fukasaku rendezésében, s azóta mind keleten, mind nyugaton kultuszfilmmé vált szokatlansága, brutalitása miatt, s azért is, mert mindezek ellenére próbál emberi maradni – akárcsak a könyv.
Én személy szerint a regényt jobban díjaztam, hiszen az sokkal részletesebb, értelemszerűen jobban van felépítve, már-már krimibe csap át, az olvasó véresre rághatja a körmét, miközben azon izgul, hogy vajon ki kit fog elárulni, s a főhős Nanahara Súja életben marad-e, megbízhat-e a veterán Kavada Sógó-ban, bevallja-e gyengéd érzelmeit Nakagava Noriko-nak. Happy end ugyanis az események fényében nincs kilátásban, az – úgy tűnik – manapság kiment a divatból. A Battle Royale-t mindenképp olyan olvasni szerető (a könyv „mindössze” 600 oldalas), a durvább jelenetektől nem irtózó embereknek ajánlanám, akik szeretik a szokatlan, elgondolkodtató műveket.
(Ez a cikk egyben az első főiskolai házim, mindenki úgy olvassa, kösz.)
Utolsó kommentek