Carter Chambers (Morgan Freeman) egyszerű autószerelőként tengeti mindennapjait, szerető gyermekei és unokái körében, s bár a feleségével nem a legjobb a kapcsolata, úgy érzi, mindene megvan. Fiatalkori álmairól már rég lemondott, bölcs öreggé érett, akinek ma már nem az a legnagyobb vágya, hogy ő legyen az első fekete amerikai elnök, inkább kicsinységeket vár az élettől. Az ő szöges ellentéte Edward Cole (Jack Nicholson), a milliomos üzletember, aki, annak ellenére, hogy elszállt felette az idő, még mindig hajtja a pénzt és hajkurássza a nőket, s mindeközben azt hiszi, hogy boldog.

 

Ez a két merőben különböző ember talán sosem találkozott volna, ha nem derül ki mindkettőjükről, hogy halálos betegek. A kórházban egy eleinte szerencsétlennek gondolt véletlen során egy szobába kerülnek, s ahogy telik-múlik az idő, szép lassan barátokká lesznek, hiszen semmi sem hozza közelebb egymáshoz az embereket, mint a közelgő halál. A kaland akkor kezdődik, mikor Edward megtalálja Carter eldobott bakancslistáját, s az ő egyszerű vágyait („látni valami fenségeset”, „segíteni egy idegen emberen”) megtoldja a saját vad ötleteivel („ejtőernyőzés, tetoválás”), s mivel neki az anyagiak sem jelentenek akadályt, a két halálos beteg öreg elhatározza, hogy megvalósítják mindazt, amit az időközben egyre gyűröttebbé váló papírlapra feljegyeztek.

 

A film nagy erénye, hogy egyszerre tudott humoros, komoly, mély tartalmú és megható maradni. Hiszen ki ne nevetne azon, ahogy a két kivénhedt kandúr egymás előtt próbál felvágni a versenyautó-pályán, ki nem ülne tátott szájjal, mikor hőseink a Himalája jeges-havas világába bámulnak, vagy a Taj Mahal előtt sétálnak, ki nem komorodna el, mikor már azt hisszük, minden rendben, s Carter-nek mégis súlyosbodik az állapota, s végül kinek ne futná el a szemét a könny, mikor végül eljön a pillanat, s kénytelenek vagyunk búcsút venni a két, időközben igazán megszeretett figurától?

 

A film nem állít fel újabb teóriákat a halálról vagy az életről, a szeretetről vagy a gyűlöletről, mindössze új megvilágításba helyezi őket. A történet eközben elgondolkodtat: nem fontosabb-e a család, mint az élet örömei, még ha az előbbi néha sok keserűséget is okoz? Tényleg mindig csak magunkra kell gondolni? Valóban félni kell a halált, vagy inkább úgy kell tekinteni rá, mint jól megérdemelt pihenésre? Boldogabb lesz-e attól az ember, hogy beteljesülnek a legnagyobb álmai? Vajon tudjuk, mire vágyunk valójában?

 

A Bakancslista (eredeti címén The Bucket List) valóban csodálatos film, tele mindennel, ami egy jó mozihoz kell, megfűszerezve némi fekete humorral. A két hollywood-i nagyöreg, Morgan Freeman és Jack Nicholson itt is hozzák a megszokott formájukat, öröm nézni, ahogy görgetik előre a cselekményt; az ő számukra ez a két szerep afféle „jutalomjáték” volt. A rendező Rob Reiner előtt is le a kalappal, a Bakancslista alapján igazán tudja, hogy lehet a képekkel a legjobb hatást elérni.

 

Bár még csak egyszer láttam a filmet, azt hiszem, jó pár évig az egyik kedvencem lesz, hiszen véleményem szerint ott van a helye a többi remekmű, (például a szintén nagyszerű Forrest Gump) mellett. A Bakancslista talán nem fog olyan nagy tömegeket a képernyő elé szegezni, mint népszerűbb társai, ám úgy hiszem, hogy akibe szorult egy kis érzelem, kíváncsi a két színészóriás nagyszerű alakítására, szereti a szép történeteket, vagy csak egyszerűen egy jó filmre vágyik, az biztosan élvezni fogja, s remélem, hogy minél több emberben hagy majd maradandó nyomot ez a remekbe szabott kis műalkotás.

 

 

 

 

 

(Ez pediglen az első főiskolai házim második részét képezi. Hö.)