Dave Eggers "Where the Wild Things Are" című regényének, illetve a filmnek, amely alapján a regény készült, Maurice Sendak mesekönyve szolgált alapul, amely a nyugati világ nagyobbik részén ismert és kedvelt alkotás (nálunk valamiért eddig még sosem bukkant fel). A film ajánlóját még a moziban sikerült elcsípnem egy másik gyerekfilm előtt (ne kérdezze senki, melyik volt az), és egyből megtetszett a benne szereplő lények groteszk, mégis valahogy megragadó külseje, és a filmből sugárzó melankolikus hangulat.
A filmet sajnos még azóta sem láttam, a könyvet viszont sikerült beszereznem. Mielőtt nekikezdtem volna a regénynek, utánanéztem ennek-annak, és mikor rájöttem, hogy a könyvet a film forgatókönyve alapján írták, kissé csalódott voltam. Ám amint olvasni kezdtem, egy csapásra elmúlt minden előítéletem.
A könyv főhőse Max, egy nyolc év körüli rosszcsont kisfiú, aki imád játszani, farkasjelmezét magára öltve, üvöltve randalírozni a lakásban, hóerődöt építeni, kutyájával birkózni. Mindezzel persze a nővére idegeire megy, az anyja pedig sokszor kétségbeesik a csínyek láttán-hallatán, pedig Max nem szeretne mást, csak azt, hogy megértsék őt és hogy törődjenek vele, hiszen annyira magányos. A testvérének azonban ott vannak a barátai, az anyjának az új barátja, az idegesítő és kövér Gary, az apjának pedig a csinos barátnője és a belvárosi lakása, ahol Max csak ritkán jár. Egy este aztán betelik a pohár a kisfiúnál; vacsora előtt, farkasjelmezében kiszalad az utcára, és a decemberi hideggel mit sem törődve nekivág az éjszakának. Elköt egy csónakot, és elhajózik egy csodás szigetre, ahol nincsenek felnőttek, sőt, emberek sincsenek. Ezen a helyen csak a vadak élnek, akik a maguk urai, s akik megválasztják királyuknak Max-et.
A könyvbéli sziget maga a gyerekkor megtestesülése, a vadak, ezek a hatalmas, szőrös lények pedig olyanok, mint a gyerekek. Imádnak játszani, viszont könnyen elunják magukat, és sokszor szörnyen gonoszak és undokok is tudnak lenni. Azt hiszik, hogy mindent tudnak, amit tudniuk kell, s mégis rácsodálkoznak az új dolgokra. Könnyen megszerethetők, de egyszerre ijesztőek is. A hely pedig, a sziget tele van csodákkal és varázslattal, pont olyan, mint amilyen rejtekhelyet elképzeltünk magunknak réges-régen, amikor gyerekként furcsa, de izgalmas játékokat játszottunk magunkban.
A könyv érdeme, hogy hihetetlenül jó hangulata van. Az embernek összeszorul a szíve, ahogy olvassa, hiszen felidéződnek benne azok az idők, amikor még ő is kicsi volt. A történet nem szájbarágós, igazából nincs tanulsága, mégis tanulhatunk belőle. A könyv emellett semmit nem magyaráz meg, minden csak van, és ez így jó. De ahogy felnőttként elgondolkodunk rajta, úgy gyerekkönyvként is maximálisan megállja a helyét. Le a kalappal Dave Eggers előtt, hiszen csodálatos mesét írt a képeskönyv és a forgatókönyv felhasználásával. A kicsiket biztosan elvarázsolják majd a hatalmas vadak; ha gyerek lennék, biztos én velük szeretnék játszani. Azonban sajnos már kezdek kinőni az ilyesmiből: nekünk, felnőtteknek talán már csak a mögöttes tartalom marad...
Utolsó kommentek