A manapság tomboló vámpírlázban már igazán kezd vámpírcsömöröm lenni, és különben is, ha már vámpír, akkor Anne Rice (klasszikus, elegáns vámpírok, akik a halhatatlanság és a halál összefüggésein elmélekednek éjhosszat), vagy Laurell K. Hamilton (aki elsőként írt nagysikerű regényt dögös, vámpírvadász hölgyeményről), vagy esetleg Darren Shan (aki teljesen megreformált mindent, és inkább kalandregényt írt, mint vámpírsztorit) jöhet szóba. A Hívj be! után viszont illik felvenni a listámba ezt a Lindqvist nevű fickót is.

Ő ugyanis olyan sötét, kétségbeesett hangulatú, megdöbbentő vámpírregényt írt, amelyhez hasonlóhoz még nem volt szerencsém. Nem is tudom, hogy egyáltalán illik-e erre az alkotásra a "vámpírregény" kifejezés, hiszen nem ezeken a teremtményeken van a hangsúly a regény során. A sötét hangulat pedig... Nyilván a vámpírregények sajátja. De itt valahogy más. Itt nincs semmilyen szépség, vagy előnyös dolog, ami miatt vonzódnánk ehhez a léthez. Itt mindenkinek kemény élet jut osztályrészül, kilátástalan élethelyzetekkel és az előbb-utóbb mindenkit utolérő halállal.

A könyv cselekménye sok szálon fut, amelyek néha összekapcsolódnak, néha nem, a szereplők többsége nem is tud a másikról. Ott van Oskar, a 13 éves és kövér kissrác, akit folyton megver az iskola három fenegyereke, s aki egyik este összeismerkedik a játszótéren egy furcsa lánnyal, Elivel. Ott van Hakan, az ötvenes éveit taposó férfi, aki a kelleténél jobban szereti a gyerekeket, és aki gyilkolni kényszerül a szerelme kedvéért. Lacke, egy részeges, kiégett pasas, aki nem tudja, mit kezdjen hátralévő éveivel, így csak sodortatja magát a világgal. Virginia, a becsületes, ám kötődésre képtelen asszony, aki maga sem tudja, szereti-e Lacke-t. Tommy, a szomszéd srác, aki titokban boltokat rabol ki, és igyekszik keresztbe tenni új mostohaapjának, a rendőrfőnöknek. És persze ott van Eli, a gyönyörű, nagy, sötét szemével, sápadt bőrével és állati ösztöneivel, amelyeken képtelen uralkodni.

A regény Stockholm külvárosában, Blackeberg-ben játszódik, a múlt nélküli lakótelepek sivatagában, a magányos emberek lakhelyén, a (svéd értelemben vett) nyomor otthonában. A helyszín is kellően nyomasztó, ám a történet és a szereplők élete még inkább az. Itt nincsenek szerencsés fordulatok. Az emberek nem lesznek jobbak, nem gondolják át az életüket és kezdenek jócselekedetekbe. Oskart nem hagyják békén azután, hogy visszavág, Hakan nem akar jobb ember lenni, Tommynak fontosabb a bosszú, mint az, hogy az édesanyját boldogabbá tegye. Mindenki kétségbeesett, senki nem látja értelmét a változásnak, változtatásnak. Oskar is inkább az álmai közé menekül, s csak azután nyílik fel a szeme, hogy Eli a barátjává fogadja.

A regény megoldása pedig természetesen ez: a szeretet. Mi más. De itt ez sem az igazi, hiszen van, aki képtelen szeretni, és van, akit nem szeretnek viszont. A szeretet megoldhatna mindent, de csak akkor, ha az emberek nem lennének ennyire vakok és önzőek. Oskar életét végül a szeretet menti meg, de ő még gyerek, ő még képes az őszinte érzelmekre.

S akkor egy kicsit a vámpír-szálról. Azzal talán nem lövök le semmit, ha elárulom, hogy Eli vámpír. De nem ez a tény dominál a regény során. Eli egyszerűen csak más, mint a többi gyerek, ahogy Oskar is különbözik a többiektől. A két különc végül egymásra talál, és ez így van rendjén. A vámpír azonban mégsem hasonlít az emberre, hisz' nem úgy viselkedik, nem úgy néz ki. Képtelen beleolvadni a társadalomba, magányosan él. Van benne valami vonzó, de talán csak Oskar számára. Testben gyermek marad örökre, és érdekes módon lélekben is - itt a gyerektest nem rejt évszázados bölcsességet és felnőtt személyiséget. A vámpír szerencsétlen, magányos teremtmény, aki nem tud mihez kezdeni emberfeletti erejével és képességeivel. Sokszor az ösztönei irányítják, és helyrehozhatatlan hibákat vét, mégis naiv és ártatlan.

Mindenképp dicséret illeti Lindqvistet, amiért képes volt megreformálni a vámpír, azon belül is a gyermekvámpír karakterét. A helyszínválasztás, a gyönyörű leírások, a történésekben bővelkedő cselekmény, s főleg a szókimondás és az, hogy az író nem félt tabutémákhoz nyúlni, mind-mind előnyére válik a regénynek. A jellemrajzok, a naturalizmus, a megdöbbenés minden fejezetben - sorolhatnám még egy darabig, hogy miért érdemes kézbe venni ezt az alkotást.

Ez volt a második könyv, amit skandináv írótól olvastam (az első Jostein Gaardner Tükör által homályosan című, szintén nem túl vidám, de mindenképp kedvesebb regénye volt), és hogy őszinte legyek, kezdek érdeklődni a többi iránt is, ugyanis ebből a két műből is leszűrtem, mennyire másképp építkeznek ezek az írók a regény minden szintjén. Egyszerűen más világlátással nyúlnak különböző, elcsépeltnek tűnő témákhoz. A Hívj be! is sokkal nagyobb mélységekbe kalauzol, mint bármelyik hasonló rémregény. A hosszú telek, a gyakori sötét és a hideg biztosan mást nevelt az északi népekbe, mint belénk, s emiatt írnak így.

A regény tehát nyomasztó, borzasztóan sötét könyv, de egyben remek korrajz, krimi, horror és mese is egyben. Érdekes keverék, de nagyon szórakoztató - persze a maga módján. Aki nem bírja a lélekölő műveket, azoknak nem ajánlott, én viszont ilyen esetekben mindig a szereplők fiktívségére gondolok - azaz arra, hogy ők nem is léteznek, tehát nem is szenvedhetnek. Ijesztő azonban a párhuzam, amit a könyv és a valóság között húzhatunk. Izgalmas és egyben elgondolkodtató ez a regény. Morzsákra zúzza a szívet, aztán lágyan megcirógatja. És nem a vámpírok miatt ennyire jó, bár tény, hogy anélkül talán sokkal komolyabban is vehettük volna.