Tudom, hogy Brian Lee O'Malley Scott Pilgrimjét előbb említettem, de valójában ennek a képregénysorozatnak az első része volt az, amit képregény mivoltának teljes tudatában megvettem. Mint azt sejteni lehet, engem, mint Gaiman nagy rajongóját, ezúttal is inkább az író neve vonzott, mint az a tény, hogy képregényről van szó.
Nem mondom, hogy a képregények nagy rajongója volnék. Letöltöttem néhányat, ami érdekelt (ezek is leginkább mangák voltak), ám az amerikai képregények irányába semmilyen vonzódást nem éreztem. Ennek a magyarázata abban gyökerezhet, hogy a szuperhősökért sem vagyok túlságosan oda, márpedig az amerikai képregényeket velük azonosítottam. Neil Gaiman Sandman-sorozatáról azonban már korábban is olvastam (milyen rajongó az olyan, aki nem néz utána kedvenc írója minden alkotásának?), és nagyon izgatta a fantáziámat. Úgy képzeltem, hogy Gaiman zseniális, sok helyütt szürreális világát biztos hasonlóan figyelemreméltó módon jelenítik meg vizuálisan, a képregény műfajának segítségével. Aztán nagyon meglepődtem, mikor megjelent magyarul, méghozzá igen borsos áron, de úgy gondoltam, hogy egyszer élünk, meg minek kapok én tanulmányi ösztöndíjat, ha nem ezért, szóval az átlapozást követően kifizettem a könyvesboltban, és felemás érzésekkel távoztam.
Az első rész, a Prelűdök és noktürnök végére érve azonban már nem sajnáltam azt a néhány ezer forintot, ugyanis a képregény elvárásaimnak megfelelőnek ítéltetett. Azóta már a harmadik kötet is a polcomra került, méghozzá alig egy héttel ezelőtt, ennek okán gondoltam úgy, hogy írok erről is.
A Sandman-sorozat egy, az Egyesült Államokban mára már kultikussá vált képregény, amely megadta a kezdő lökést Gaiman-nek, és meghozta számára a hírnevet. A történet a Végtelenek egyikéről, Álomról szól, akinek rengeteg neve közt szerepel többek között a Morpheusz és a Sandman is (a Sandman mellesleg az angol nyelvterületeken egy mesebeli figura, aki homokot szór az alvó ember szemére, így hozva el neki az éjjeli látomást, az álmot). A Végtelenek különös lények, nem istenek, annál mindegyikőjük sokkal több: az idők kezdete óta itt vannak, és csak a világgal együtt pusztulnak el. Heten vannak: Végzet (Destiny), Halál (Death), Álom (Dream), Pusztítás (Destruction), Vágy (Desire), Kétségbeesés (Despair) és Delírium (Delirium).
Morpheuszt a legelső fejezetben foglyul ejti egy mágus, aki a Halált szerette volna a rabszolgájáva tenni, de valami félresiklott a szertartása közben. Ennek ellenére nem engedi el az Álomurat, aki évtizedekig raboskodik börtönében, míg végül elrablója halálát követően végre kiszabadul. Odakint azonban azzal kell szembesülnie, hogy az Álomvilág megsínylette a távollétét, birodalma romokban hever. Morpheusz azonban mindaddig semmit sem képes tenni, míg vissza nem szerzi azt a három eszközt, mely a hatalmát garantálja: az ősi istenek csontjaiból kifaragott maszkot, egy drágakövet és a kis zacskót, amelyben a varázshomokot tartja.
Így indul hát a történet, amely ezután tíz köteten keresztül hömpölyög. Nem kell megijedni, Morpheusz már az első részben magáénak tudhatja minden tulajdonát, és a továbbiakban más kalandok után néz, amelyek során megismerhetjük az egész családját, s még sok-sok történetet és szereplőt.
Talán mondanom sem kell, hogy a képregény története lenyűgöző. Rengeteg helyről merít: mitológiákból, legendákból, történelemből, mesékből, az életből, és mindezt káprázatos módon keveri össze. A kötetekben nem csak a (legtöbbször) lineárisan haladó cselekménynek lehetünk tanúi, hanem sok rövid, novellaszerű történetet is olvashatunk, amelyek valahol szintén kapcsolódnak a fő szálhoz. Lenyűgöző, hogy Gaiman már a korai éveiben is ekkora zseni volt, de erről nem is ejtek több szót, eleget fényeztem már. Nem bírom azonban megállni, hogy ne adjak egy kis ízelítőt a tartalomból: megismehetünk többek között egy férfit, aki ajándékba kapja Haláltól a halhatatlanságot, s százévente ugyanazon a napon, ugyanott találkozik Álommal, hogy beszámoljon neki sorsa alakulásáról; megtudhatjuk, miről álmodnak a macskák, s olvashatunk egy múzsáról, akit foglyul ejt egy író, csak hogy a megbecstelenítését követően megszállja az ihlet. Láthatjuk Shakespeare Szentivánéji álom című darabjának ősbemutatóját is, amelyet magának Titániának, Oberonnak és a tündérnépnek adtak elő, s amely fejezetért Gaiman rengeteg díjat zsebelt be. Sorolhatnám még a jobbnál jobb ötleteket, amelyek kipattantak a fejéből, de nem teszem.
Most azonban térjünk át arra, ami miatt ez a történet igazán különleges lesz. Ez ugyanis, mint már említettem, egy képregény, így a sztori mellett a képek uralják. Nem tudom, van-e megszokott stílus, mely általában jellemző erre a műfajra, de ezt valahogy nem éreztem annak. A rajzok végig festményszerűek, komorak, szürreálisak. Mivel az első kötetet még több, alkotásaiban nagyon különböző rajzoló készítette, még nem egészen egységes a dolog, a későbbiekben azonban, a Babaházban és az Álomországban már gyönyörűen simul egymásba minden.
Az, hogy a történeteket gyakorlatilag illusztrálva olvashattam, nagyon tetszett, és segítségével gyökeresen megváltozott a véleményem a képregényeket illetően. A helyzet azonban az, hogy így is nagyon keveset tudok róluk ahhoz, hogy a Sandmant szakmailag értékelni tudjam, ám ennek ellenére is megállapíthatom, hogy remekmű. Egyszerűen minden tökéletes benne, az elejétől a végéig, a megjelenéstől a tartalomig. Itt szeretnék hálás köszönetet mondani a Cartaphilus Kiadónak a csodás magyar változatért, amelyben meghagyták az eredeti felépítést, a beírások stílusák, s emellett olyan lábjegyzeteket készítettek a kötetekhez, amelyek nagyban segítik a történetek megértését.
Tudom, hogy sokan előítélettel viseltetnek a képregények iránt, mert úgy hiszik, az nem akkora szám, mint egy regény. Rájöttem, hogy a fenét nem, sőt, sokkal több munka fekszik benne, hiszen egy egész csapatnak kell együtt dolgoznia a tökéletes eredmény érdekében. Itt nem csak az író dolgozik, hanem a rajzolók, a kifestők, a beírók is, akiknek mind szívvel-lélekkel kell alkotniuk.
A lényeg a lényeg, azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretik Gaimant, kötelező legalább belekukkantaniuk ebbe a sorozatba. Akik nem értékelik kellőképpen a képregényeket, azoknak is. Az elvont dolgok kedvelőinek is biztos tetszeni fog. Gyerünk, emberek, használjuk ki a képregényforradalmat, amíg tart!
Utolsó kommentek