Az egyik legkedveltebb és legjobb mangából egyszer már készítettek egy animált sorozatot, amiről annak idején ódákat zengve írtam. Mivel azonban az előző sorozat csak egy darabig követte a képregényt, és egy ponttól kezdve gyökeresen más irányt vett, majd az eredeti sztoritól merőben eltérő végkifejlethez vezetett, várható volt, hogy hamarosan elkészül a manga történetét szóról szóra követő verzió is. 2009-ben útnak is indították az új sorozatot, amely a Fullmetal Alchemist: Brotherhood címet kapta, és amelynek 64., egyben utolsó epizódját ma hajnalban sikerült megtekintenem. Nagyon rég volt már időm arra, hogy egy egész sorozatot végignézzek, és bevallom, nagyon jólesett ismét animézni.

Először is le kell szögeznem két dolgot: én szerelmes vagyok az előző sorozatba, és csak egy darabig olvastam a mangát (ameddig megtaláltam magyar fordításban. Mellesleg igazán szép és igényes fordítás volt, a csapatot azonban, amelyik készítette, azóta sem találom. Ha valaki tud valamit a Lords of the Fantranslating nevű team-ről, jellezze. Kösz.), így ezzel az új sorozattal kapcsolatban voltak bőven elvárásaim, fenntartásaim és kívánalmaim. Így, a végére érve kijelenthetem, hogy majdnem mindent elért nálam ez az anime, amit csak lehetett.

A sorozat alapja nyilván ugyanaz maradt, mint az előző sorozatnál: adva vagyon egy testvérpár, Edward és Alponse Elric, akik egy olyan világban élnek, ahol az alkímia mindennapos, elfogadott és gyakorolt tudomány. Egy napon a két fiú édeasanyja váratlanul meghal. Ed és Al ezt követően tiltott kísérletet visz véghez: megpróbálkoznak a humán transzmutációval, hogy visszahozzák az anyjukat a halálból, ám valami balul sül el, így Edward elveszíti a bal lábát, Alphonse pedig az egész testét. Ed utolsó erejével és jobb karjának feláldozásával Al lelkét egy páncélhoz köti. Ezután a testvérek kutatni kezdik, hogyan is szerezhetnék vissza a testüket, Edward ennek érdekében állami alkimistának áll, ám a testvérek nyomozásuk során olyan dolgokra bukkannak, amely az egész ország létét fenyegeti. Ezek után másodlagos problémának tűnik, hogy ők ismét a régiek lesznek-e, vagy sem.

További elemzésemet kezdem a legtriviálisabbal: a grafikával, amelynek minősége ez esetben a csillagos eget veri. Mondhatnám úgy is, hogy egyszerűen tökéletes és gyönyörű. A karakterdizájn ezúttal teljes mértékben a mangáén alapul, emiatt a legtöbb szereplő arca kissé különbözik az előző sorozatban látottaktól, ami eleinte talán furcsa lehet, de hamar megszokja az ember, hiszen az "új" kinézet sokkal inkább utal a szereplők jellemére. A mozgások, főként az akciójelenetekben, elképesztően részletesek és szépek. A hátterek szinte megszólalnak, az effektek (amelyekből ezúttal is bőven kijut) lenyűgözőek. Erről talán nem is kell többet mondanom, elég csak belenézni az egyik részbe, és mindenki meglátja, miről beszélek.

Folytatom a még triviálisabbal: a történettel. Nos, az első tíz epizód nagyjából azonos az előző sorozat felével, onnantól kezdve viszont merőben más irányt vesz a sztori. Az alap nyilván maradt ugyanaz, és nagyon tetszett, mikor a már jól ismert szereplők gyakorlatilag új, eddig ismeretlen kalandokba keveredtek. Sok karakter, aki a korábbi sorozatban nagyobb szerephez jutott, most idő előtt elhalálozik vagy jelentéktelen mellékszereplővé avanzsál, ám akad olyan is, akivel mindez pont fordítva történik: korábban igen hamar megölték, most viszont végigkíséri az egész sorozatot. Rengeteg az új karakter is, ami szinte vérfrissítésként hat.

A történet több ponton lényegesen drámaibb az előző sorozatnál. Itt többet foglalkoznak azzal, hogy milyen értelmetlen a háború, hogy mennyi sors múlik valakinek a hataloméhségén, sok szereplő súlyos veszteségeket szenved. Az utolsó részek monumentálisak, a végső fordulatok megdöbbentőek, olyannyira, hogy kábé tövig rágtam a körmömet, miközben néztem őket. És mindezek ellenére meg kell említenem az első negatívumot is. Az előző sorozat befejezése igencsak keserédes volt, itt viszont... happy end. Hiánytalan, tipikus happy end. Értem én, hogy a sok szenvedés után a szereplők megérdemlik, hogy boldogak legyenek, de mégis, azok után, amit 63 részen keresztül műveltek, amit átéltek testileg-lelkileg, valahogy nem ezt vártam volna. Mindenki meggyógyul, mindenki visszatér, mindenki sorsa elrendeződik - ez számomra kicsit furcsa volt, és ahelyett, hogy felvillanyozott volna, inkább letört egy kicsit. Nem éreztem az események súlyát a befejezésben, na. De ennek ellenére megértem, miért volt ez így, hiszen az előző animénél is elégedetlenkedtem a felemás vége miatt; itt legalább nem volt okom arra, hogy bárkit is sajnáljak.

Van még valami, ami nem tetszett a történettel kapcsolatban. Ahogy már említettem, az első 10 részt már láthattuk egyszer a másik sorozatban, így a Brotherhood eleje nagyon pörgős, iszonyatosan gyorsan történnek az események. Aztán a sorozat kétharmadánál, mikor közeledünk a végkifejlethez, minden belassul. Nagyon. Nem tudom, miért; talán minden egyes szálat ilyen részletességgel akartak taglalni, vagy csak több részesre akarták ezt a szériát, mindenesetre rohadtul idegesítő volt, hogy húzzák a végét, mint a rétestésztát.

Na, de térjünk vissza a pozitív irányba. A karakterek még mindig elképesztően kidolgozottak és összetettek, a főszereplőktől kezdve a fontosabb mellékszereplőkig. Mindenkinek érthető a motivációja, nem cselekszik ellentétesen a jellemével, mindenki egyedi. Ezúttal ugye legalább tíz-tizenöt (jelentősebb) szereplővel bővült a skála, akik közül a kedvencem egyértelműen Mira Armstrong volt, a kőkemény tábornoknő, aki az északi határt védi. Aztán megjelent két új homonkulusz is, Rest és Kevély; ez utóbbi volt talán a legijesztőbb mind közül. Felbukkantak Xing szülöttei is: Ling Yao, akin nagyon sokat nevettem, Mai Chang, aki igazán cuki volt, Lan Fan és Fu, akik a sorozat szereplői közül az egyik legdrámaibb sorsot kapták. Ott voltak még a briggs-i katonák is, sok-sok kiméra, új szörnyek és persze az új főgenya, Apa is, aki sokkal keményebb ellenfél lett, mint az előző sorozat Dantéja, és a céljai is sokkalta nagyratörőbbek voltak. A lényeg, hogy ezúttal is mindenki megtalálhatja azt a szereplőt, akit szerethet és akinek szurkolhat, és azt is, akit gyűlölhet.

A zene ezúttal illett a drámaibb hangvételhez, rengeteg a kórussal megtűzdelt, monumentális muzsika, a kellemes, szép dallam, a visszatérő téma. Nem vagyok túl következetes, de most ismét egy negatívumról kell, hogy beszéljek. A korábbi sorozatban volt jópár olyan melódia, amit a sorozaton kívül is szívesen elhallgatok, ebben azonban egy sem volt annyira ütős, hogy csak úgy magában megkedveljem. Ami pedig kifejezetten csalódást okozott, az az openingek és az endingek alatt hallható számok voltak. Korábban olyan remek kis slágeres zenéket írtak az FMA-nak, most pedig mind az öt évad alatt afféle jelentéktelen, könnyen felejthető zenéket hallhattunk. Azért ennek az ellenkezőjét talán elvártam volna, ha már egy ekkora sikerű sorozatot keltenek újra életre az alkotók.

Összességében a Fullmetal Alchemist: Testvériség egy igen remekbe szabott sorozat lett, amit élvezet volt végignézni a hibáival együtt is. Egyenértékűnek tartom a másik sorozattal, nem volt rosszabb, talán egy kicsit jobban is tetszett, pont azt hozta, amit vártam. Fullmetal Alchemist rajongóknak kötelező, aki pedig még nem ismeri ezt a világot, annak mindenképpen ezt a sorozatot ajánlanám a régi helyett, viszont a régi zenéjébe mindenképpen hallgasson bele, mert az jobban üt.

Az utolsó rész végén kiírták, hogy lesz movie is, amire kíváncsi vagyok, főként azért, mert milkalila segédfogalmam sincs arról, hogy miről szólhat majd. De mindegy is, az FMA még mindig a szívem csücske, és az is marad.