Napl(op)ó - Muse kultblogja

Már vagy két hét eltelt azóta, hogy a Dilemma helyett beültünk a Megaagyra a WestEndben, de lustaságom és egyéb teendőim okán csak most kerítettem rá sort, hogy véleményezzem a Dreamworks legújabb agyament alkotását.

Ha már megemlítettem a Dilemmát, hadd biggyesszek ide, a bejegyzésem elejére egy kis szösszenetet, ami arról szól, hogy miért is állok hadilábon az efféle filmekkel, egészen pontosan az amerikai romantikus komédiákkal. Nos, nem mondom, hogy abból néhány rom-com-ból, amit eddig volt szerencsém megtekinteni, egyikre sem mondtam volna azt, hogy jópofa volt, mert néha ilyesmi is kell az ember lelkének: látni, ahogy egy szerelmespár a sok nehézség meg hülye helyzet ellenére a végén mégis összejön, és feltehetőleg boldogan él, míg meg nem hal. Ami viszont borzasztóan idegesít, az a kiszámíthatóságuk, az egy kaptafa, amire mind készül, az önismétlés és legfőképp az altesti, perverz, fantáziátlan humor. Ez utóbbi aztán igazán szíven üt, mivel a humor az egyik olyan pont az életemben, amiről a világért sem mondanék le, és úgy vagyok vele, hogy ha már valaki humorizál, annak inkább térden állva könyörgök, csak kreatívan és intelligensen tegye. Jó, nem tagadom, hogy az általam megvetett viccelődés néhanap nálam is célba talál, de ez nagyon ritka, és a legtöbb esetben tényleg nem tudom értékelni. (Ja, és még valami, de csak zárójelben: ilyesfajta vígjátékot sosem nézek moziban. Moziba a látvány miatt járok, vagy olyan filmekért, amelyeket tényleg érdemes megnézni.)

A Megaagy humorával szerencsére semmi bajom nem akadt. Azért szerencsére, mert egyrészt, ha az ellenkezője történt volna, hiába dobtam volna ki az ablakon 1500 forintot, másrészt ennek a filmnek a humor a fő jellemzője, a célja pedig elsősorban az, hogy megnevettessen (és hogy a végén bugyuta tanulságokat vonjon le - de hát ez már a Disney megszületése óta így van, és ez alól a többi stúdió sem kivétel). Mert ugye mi más is lehetne egy olyan film, amelynek egy óriási fejű, kék fazon a főszereplője, mint vígjáték?...

Ez az animált vígjáték a Földtől nagyon távol kezdődik, viszont egy (feltehetőleg) földi városban, Metro City-ben folytatódik, ahol két szuperhős rivalizál azóta, hogy csecsemőként megérkeztek hozzánk: Metro Man, a sármos (egy barátnőm szerint metroszexuális), népszerű hős, aki Elvisére emlékeztető gúnyában csecsemőkkel zsonglőrködik, és Megaagy, a gonosz zseni. Metro City-ben nem telik el úgy nap, hogy ők össze ne csapnának, s e csatákat hol egyikük, hol másikuk nyeri meg, ám a háborúból egyikük sem kerül ki soha győztesként. Egy nap azonban Megaagynak egy furmányos, ám előre ki nem tervelt csellel sikerül megsemmisítenie ellenfelét, és ez őt magát is meglepi. Olyannyira, hogy Metro Man halálát követően egyszerűen nem tud mit kezdeni magával... A történet persze nem áll meg itt, ám nincs szándékomban lelőni az összes poént.

Mint említettem, ez a film nagyon vicces. Olyannyira vicces, hogy az néha már fárasztó, de efölött könnyű elsiklani, mert maga a történet is nagyon jó. Bár a témaválasztás (ha a gonosz győz, akkor mi van?) nem újdonság, hiszen rengeteg szimpatikus főgenyával találkozhattnk már, sőt, a "fordítsunk ki egy szuperhős-sztorit" című ötletet is többször feldolgozták már (ki vidámabban - Hihetetlen család; ki sötétebben - Watchmen; az utóbbi szerintem amúgy is inspirálta az előbbit), a Megaagy mégis képes olyan fordulatokat és elemeket felmutatni, amelyet még nem láthattunk, vagy ha mégis, akkor nem így.

Ami emellett nagy erőssége a Megaagynak, az a gyönyörű grafika. Persze a Dreamworks-től, amelyik az utóbbi években a számítógép-animációra specializálódott, nem is várhatnánk mást, de mégis meg kell említeni ezt a tényt. Ez a film tényleg csodaszépen ki van dolgozva, a figurák szinte élnek (ami nagy szó abban az esetben, ha mindenki inkább karikatúrára, mint élő emberre emlékeztet), a környezet ennél realisztikusabb már nem is lehetne, a 3D pedig csak rátesz egy lapáttal. Mellesleg ha már 3D: ez volt a harmadik film, amit így néztem meg (az Alice Csodaországban és a Shrek 4. után), de itt éreztem először azt, hogy jól használják ki a technológiát, mert nem mosódik el semmi a mozgásnál, és nem olyan az egész, mint valami papírmasé.

Visszatérve erre a filmre: a karakterekre sem lehet panasz. Persze mindegyik szereplő afféle paródia, hiszen itt senkit nem lehet komolyan venni. Metro Man a végletekig tökéletes szuperhősöket figurázza ki, Megaagy a velejéig gonosz, ám célok nélküli, motiválatlan ellenfelet, aki MacGyver-esen még egy gemkapocsból és egy gyufából is képes atombombát összeszerelni. Aztán ott van a képernyőn mindig tip-top, eszes újságírólány, Roxanne, akit persze folyton elrabolnak, aztán megmentenek. Roxanne esetében egyébként különösen tetszett, ahogy a külsejét megalkották: végre egy rövid, barna hajú, szeplős főhősnő a szőke, kék szemű hercegnő helyett, aki ráadásul még talpraesett és okos is. Megemlíteném még Megaagy segédjét, a halfejű lényt (ó, fájdalom, elfelejtettem a nevét, és sehol sem találtam meg), mint az elengedhetetlen segédet, aki nem csinál semmit, de mégis kötelező, és az önmagából kifordult szuperhőst, Titánt, aki lúzerként isteni erő birtokába jut, és tör-zúz csupán azért, mert nem lehet övé a szeretett nő.

S ha már karikatúrák, az alkotók továbbgondolták, hogy mit is csinálhatnak ezek a lények (szuperhősök és szupergonoszak) a magánéletükben. Vajon csak a világ megmentésén jár az eszük, vagy ők is vágynak a pihenésre, az elismerésre, ők is lehetnek szerelmesek? Ezek a dolgok teszik igazán emberivé (jaj, de szeretem ezt a kifejezést, minden cikkemben szerepel...) a karaktereket, emiatt lehet őket szeretni vagy sajnálni.

Nem mondom, hogy ez a legjobb számítógép-animációs film, amit életemben láttam, mert van jó pár, ami magasan veri, viszont az is igaz, hogy a stúdiók évről-évre, alkotásról-alkotásra magasabbra teszik a mércét, amit nagyon nehéz újra és újra megütni. A Pixar folyton moralizál, a Dreamworks meg poénkodik, mindenki döntse el maga, hogy melyik jön be neki; a Megaagyban nem csalódtam, nagyon jól szórakoztam rajta, és bátran ajánlom mindenkinek (főként inkább nagyobbaknak), aki szeret nevetni, aki szereti a rajzfilmeket és akit nem zavar, ha a főszereplő történetesen kék (bár az Avatar és a Hupikék törpikék után nem hiszem, hogy ez a tény okozhat még meglepetéseket).