A tesóim előrelátóan már november végén megajándékoztak karácsonyra - illetve én ajándékoztam meg magamat, csak ők fizették... Azóta a Prérifarkas Blues már kiolvasott állapotban, békésen pihen a polcomon Christopher Moore további regényei mellett.
A történetet néhány mondatban össze lehet foglalni: Samuel Hunter, egy biztosítócég sikeres alkalmazottja tinédzserként szökött meg a varjú indiánok rezervátumából, ahol még Samson Egyedül Vadászónak hívták. Azóta meggazdagodott, van saját lakása, egy jól működő kis élete, szóval úgy hiszi, harmincas éveinek közepére végre sínen van, amikor is egy pajkos indián isten, Prérifakas fenekestül felforgatja a hétköznapjait. A regény során az is kiderül, hogy ezt milyen megfontolásból teszi.
Azt tudni kell, hogy nagyon bírom Christopher Moore-t, ezt a kissé őrült amerikai fickót, aki mellesleg könyveket is ír. Hazánkban elsőként a Biff evangéliumát jelentette meg az Agave könyvkiadó, nem véletlenül, hiszen világszerte ez Moore legismertebb regénye (amelyben nem átallott az Újszövetséget egy újabb szereplő, ezúttal Jézus gyerekkori barátjának elbeszélésével kiegészíteni), és szerintem a legjobban sikerült is. Az Ulpius-háznál ugyan 2003-ban már megjelent az Ördögöd van! c. könyve, de az Agave égisze alatt lett Moore ismét felkapott író Magyarországon is. A Biffet sorban követte a Leghülyébb angyal, a Mocskos meló, majd a vámpírparódia-trilógia, a Vérszívó démonok, a Totál szívás és a Csak egy harapás, végül a kiadó Moore egyik korábbi könyvéhez, az angolul Coyote Blue címen megjelent alkotáshoz nyúlt vissza.
Mindezt csak azért írtam le, mert egyrészt jólesett, másrészt azt próbáltam vele érzékeltetni, hogy volt időm kitapasztalni, mit is tud ez a pasas. A Prérifarkas Blues egy csöppet sem múlta alul az elvárásaimat, benne van mindaz, amire számítani lehetett: beteg humor, emlékezetes mellékszereplők, remek történetvezetés, egy kis természetfeletti vonal, s mindebbe valami zseniális módon beleágyazott, őszinte igazságok az életről, az emberi kapcsolatokról és minden egyébről.
Moore könyveiben azt szeretem igazán, hogy a szereplői, akármilyen nehéz helyzetbe is kerülnek (vagy akármilyen nehéz helyzetbe hozzák magukat - ez a gyakoribb), megtehetnék, de végül mégsem adják fel. Ráadásul az író borzasztó egyszerűen és szépen le tud festeni bármit, ami a mai korunkat jellemzi. És persze az sem utolsó dolog, hogy olvasás közben az ember néha fuldoklik a röhögéstől. De most komolyan - milyen gyakran találkozik az ember olvasmányai között olyannal, hogy csupán néhány oldal választ el egy csodaszép leírást a szerelemről, és egy, a kanapéra szexuálisan rámozdult, megvadult prérifarkast?
És persze, ahogy az több regényében is előfordult már, Moore itt is utal egy-két olyan szereplőre és eseményre, amelyeket korábbi könyveiből ismerhetünk - ez az ő univerzumát már jól ismerő olvasóknak (például nekem) eléggé tetszeni szokott.
A Prérifarkas Blues nem egy nagy lélegzetű regény, akár egy délután alatt is át lehet rajta szaladni, de az biztos, hogy megragadja az embert, akár a humorával, akár az életfilozófiájával. Aki még nem olvasott Moore-t, annak biztosan felkelti az érdeklődését a további könyvei iránt, én viszont, aki már sokat olvastam tőle, kedvet kaptam ahhoz, hogy ismét elővegyem korábban megjelent irományait. Egyet emellett biztosan kijelenthetek: Moore egy zseni. Tényleg.
Utolsó kommentek