Senki elől nem titkolom, hogy nagyon szeretem a rajzfilmeket. Persze nem mindet, és nem válogatás nélkül, de a minőségi alkotásokat igenis megbecsülöm. Azt szeretem bennük, hogy rajzolt mivoltuk miatt sokkal inkább megbocsátható az egyszerű történetük, vagy a bennük felbukkanó valóságtól elrugaszkodott elemek, amelyek egy film esetében sokszor elég hülyén veszik ki magukat.
Sokkal több kedvencem akad az egész estés alkotások között, ami nem is csoda, hiszen azoknál az alkotók 90-100 percbe sűrítik minden kreativitásukat, minden tehetségüket, minden ötletüket, és nincsenek rákényszerítve, hogy újabb és újabb részeket gyártsanak, melyek tartják is a színvonalat. Persze akad olyan is, hogy a hosszabb rajzfilmekhez is készülnek folytatások - ezekbe azonban legtöbbször belebuknak a készítők. A rizsát félretéve és a lényegre térve: kevés olyan rajzfilmsorozat van, amelyik igazán tetszik. A Fullmetal Alchemist (és az FMA Brotherhood), valamint a Death Note mellett van még egy nagy kedvencem, ez pedig nem más, mint az Avatar - Aang legendája, avagy eredeti címén a The Last Airbender (azaz Az utolsó légidomár; nem is értem, miért nem így futott nálunk).
Az Avatar egy kitalált világban játszódik, ahol négy nagy nép él: a Tűz Népe, a Víz Törzse, a Föld Királyságának lakói és a Légnomádok. Ezeknek a nemzeteknek egyes tagjai képesek arra, hogy a saját elemüket idomítsák, azaz akaratukkal irányítsák azt. Egy reinkarnációs ciklus folyamán azonban mindig újjászületik az a személy, aki mind a négy elemet uralni tudja; ő az Avatár, akinek a feladata, hogy fenntartsa a békét és a rendet a világban. Egy napon azonban a soron következő Avatár, egy levegőidomár egyszerűen eltűnik, a Tűz Népe 
pedig ezt kihasználva háborút indít a többi nép ellen, hogy magába olvasszon mindent és mindenkit.
A történet kezdetén a háború a Tűz Népe és a világ többi része között már 100 éve zajlik, mikor egy, a Víz Törzséhez tartozó testvérpár, Katara és Sokka egy jégbe fagyott fiút és egy hatalmas égibölényt talál a Déli Sark egyik elfeledett szegletében. A fiút Aang-nak hívják, s mint az nem sokkal később kiderül, ő az Avatár, aki oly sok évvel ezelőtt eltűnt, s egyben ő fajtájának utolsó képviselője is, hiszen a Tűz Népe az ő keresése közben teljesen kiirtotta a Légnomádokat. Aang egyszerre szembesül a helyzettel, miszerint az ő feladata, hogy ismét békét teremtsen a világban, ám ehhez még nem elég képzett, hiszen a négy elem közül csupán a levegővel tud bánni.
Mivel a tanítások szerint következőnek a vízidomítást kell elsajátítania, Katarával (aki maga is kezdő vízidomár) és Sokkával elindulnak, hogy meglátogassák az északi Víz Törzsét, amely a visszamaradott délivel ellentétben virágzó civilizáció. Azzal azonban nem számolnak, hogy a Tűz Népe a mai napig keresi az Avatárt, hiszen ő az egyetlen, aki nagyszabású tervük útjában áll. Legelszántabb üldözőjük a Tűz Népének száműzött hercege, Zuko, akinek a becsülete függ attól, hogy elfogja-e az Avatárt, vagy sem. A történetet ezután 3 "könyvön" keresztül követhetjük végig, mely mindig annak az elemnek a nevét viseli, amelyik épp a középpontban áll.
Bár ezt a bejegyzést elláttam "anime" tag-gel is, az Avatar szigorúan véve nem az, hiszen nem japánok készítették; egy kínai-amerikai koprodukcióról van szó. Magán viseli ugyan az animék jónéhány jellegzetességét, de összességében inkább az amerikai rajzfilmekre hajaz, igaz, a többségüknél sokkal-sokkal szebb kivitelezésű, és a kínai vonatkozás is rengeteg ponton megmutatkozik benne.
Hogy miért tartom ezt a sorozatot az egyik legjobbnak? Nos, a leglényegesebb tényező, hogy az Avatar minden szempontból rendkívül kidolgozott és átgondolt. Kezdeném talán magával a világgal, amelyben játszódik: saját történelme, mítoszai, vallásai vannak, négy nagy, és több kis önálló, komplex kultúra létezik benne, valamint rendelkezik saját állatvilággal és földrajzzal. Ráadásul mindez nem a szánkba rágva jelenik meg, hanem a történetbe építve, finoman adagolt információk képében. Az állatvilágot és a földrajzot leszámítva szinte mindenütt érezni lehet a kínai kultúra nyomát; a mitikus Szellemvilág, az öltözködés és az épületek, a társadalmi berendezkedés mind emlékeztetnek a Távol-Kelet óriásának hagyományaira. Az eszmék, rendszerek és életmód terén persze máshonnan is merítettek a készítők; a Tűz Népe vezetőségének felfogása például kísértetiesen hasonlít a történelem során többször felbukkanó, s magát szilárdan tartó "irtsunk ki minden tőlünk különbözőt vagy hozzánk nem méltót" kezdetű eszmerendszerre, a Víz Törzse az eszkimókra emlékeztet mind életmódjában, mind külsőségeiben, a Föld Királysága Kína békésebb császári korszakaira hajaz, a Légnomádokat pedig egyértelműen a buddhista szerzetesek ihlették. A sok hasonlóság ellenére mégis mindegyik nép egyedi, saját szokásokkal és saját múlttal.
Aztán ott van maga a történet. Bár az első évad még eléggé epizodikus, már ekkor elindul jónéhány olyan eseményszál utalások, vagy egy-egy mellékszereplő formájában, amelyeknek később fontos szerepe lesz; ezt követően minden logikusan egymásra épül, minden okkal történik, minden illeszkedik a megalkotott világ szabályaihoz. Az első könyv utolsó két epizódjától kezdve a részek szorosan egymásba kapcsolódóvá válnak, s mindegyik cliffhanger-rel (azaz függőben hagyott cselekménnyel, drámai ponttal) végződik. A történet (főként innentől kezdve) rendkívül pörgős, emellett mindvégig színes, és tele van rengeteg nagyon szépen kidolgozott karakterrel.
Az Avatar további erényei közé tartoznak ugyanis a szereplők. Bár megtalálható közöttük minden archetípus (anyáskodó lány, útkereső ifjú, vicces srác, bölcs és öreg mentor, elvakult vezér, stb.), egyik sem olyan egyszerű és kiszámítható karakter, mint elsőre képzelhetnénk, mert ebben a sorozatban bizony részről részre jól látható jellemfejlődés zajlik le. 
Mindenki a motivációjához mérten változik, ki jó, ki rossz irányba (egyes karakterek esetében mindkettő előfordul), és ezek a változások nem harsányak, sőt, teljesen hihetőek és logikusak. Ott van például mindjárt a főszereplő, Aang, aki a sorozat elején még játékos kisfiú, aki menekül a felelősség elől, aki gyerek akar maradni, ám ahogy egyik epizód jön a másik után, lassan megkomolyodik, bátrabb, őszintébb és felelősségteljesebb lesz. Zuko herceg a másik, aki óriásit változik a széria végére, mert maga sem tudja, mi a fontosabb: a becsület és a kötelesség, vagy az, ami felé a szíve húz, emiatt többször pártol egyik oldalról a másikra. Ez akár hülyén is hangozhatna, de a sorozatban annyira jól fel van építve Zuko jelleme és a múltja, ami miatt ez a kettősség benne lakozik, hogy teljesen érthetőek a dilemmái.
De említhetném még példának Katarát, aki korához képest nagyon komoly lány, mivel korán elveszítette az édesanyját, és neki kellett átvennie az ő feladatait is. Eleinte parancsolgató, magát keménynek mutató, ám belül bizonytalan lány, de később ő is megtalálja önmagát. Bátyja, Sokka harcosként apja nyomdokaiba szeretne lépni, de eleinte az elszántság és az ötletesség mellett nincs meg benne a kellő tehetség és magabiztosság, később azonban az átélt kalandok során megedződik. S hogy ne csak pozitívan fejlődő példákat említsek: Azula, Zuko húga elvetemült, mindenben tehetséges karakter, aki tűzzel-vassal küzd a győzelemért, de a végén mégis az őrület és a bukás vár rá. Vannak persze olyan szereplők is, akiknek az elejétől fogva megvan a saját sziklaszilárd jellemük és céljuk, és sokat nem változnak, ám mégis nagyon jól eltaláltak. Ilyen például Iroh tábornok, Zuko nagybátyja, aki apja helyett apja a fiúnak, s aki végig támogatja és igyekszik őt a helyes útra terelni.
Ami még különlegessé és nagyszerűvé teszi a sorozatot, az a humor. A humornak szinte az összes válfaja megtalálható itt: helyzetkomikum, a szereplők jelleméből fakadó humor, szóviccek és mókás beszólások, sőt, egy rész erejéig az alkotók még saját munkájukat is kifigurázzák. A humornak gyakran Sokka a forrása, az ő ügyetlenkedésén vagy faviccein gyakran a hasamat fogtam a nevetéstől, de Iroh bácsi se semmi, aki minden egyes helyzetet zen-állapotban fogad, és a tea jelenti élete egyik fő ör
ömforrását. Persze más is sokszor kerül kínos helyzetbe, tetteik vagy érzelmeik miatt.
Ha már érzelmek: a sorozat az emberi érzések teljes skáláját felvonultatja, ráadásul olyan hihetően és olyan szilárdan alátámasztva, amelyet kevés helyen látni. Van itt szerelem, szeretet, barátság, düh, bánat, szégyen, csalódottság, bizalom és bizalmatlanság, láthatjuk, ki hogyan dolgozza fel szerettei elvesztését, hogyan alakulnak ki új barátságok és kapcsolatok, ki hogyan viszonyul a családhoz, és ki hogyan érvel egyik-másik oldal mellett. Az Avatar ezeken keresztül vezeti be a nézőt is egy alapvető értékrendbe, vagyis abba, hogy nem a büszkeségünk a legfontosabb, hogy a barátság és a szeretet mindennél többet ér, és hogy ha elég elszántak és tevékenyek vagyunk, semmi sem állhat az utunkba céljaink eléréséhez.
A zenéről is megéri ejteni pár szót: minden ízében illik a sorozathoz, és szintén érezhető benne a kínai vonatkozás, hiszen hallhatóak (és láthatóak!) az Avatar során olyan autentikus kínai hangszerek is, amelyek a mi európai fülünk (és szemünk) számára talán szokatlanok, de mindenképp figyelemreméltóak. A zene emellett nagyon jól illeszkedik a történet menetéhez, képes feszültséget kelteni, mókázni és megríkatni is, és akadnak benne olyan visszatérő motívumok és betétdalok, amelyeket önmagában is szívesen elhallgat az ember.
A végére hagytam ugyan, de egy rajzolt sorozat esetében ez is a leglényegesebbek egyike: a grafika, ami ez esetben akár gyönyörűnek mondható. A szereplők (a legjelentéktelenebb mellékszereplők is) mind egyedi megjelenést kaptak, az arcuk, a mimikájuk, az öltözékük és a gesztusaik mind jól megkülönböztethetőek. A mozgások csodaszépek, az akciójelenetek és a bennük felbukkanó effektek mind látványosak. Ez utóbbiakból egyébként is elég sok akad, hiszen a történet egyik fő mozgatórugója az elemek idomítása; ehhez minden nép különböző mozdulatokat használ, melyeket létező harcművészeti mozdulatok ihlettek. Emellett a hátterek is szinte megszólalnak; a sorozatban feltűnő városok, épületek, szellemlények és hibrid állatok szintén nagyon jól sikerültek.
Összességében az Avatar egy tényleg minden ízében tökéletesre sikeredett rajzfilmsorozat, amely a nagyobbak számára épp olyan kellemes szórakozást nyújt, mint a kisebbeknek. A kisebbek alatt természetesen a nem túl kicsiket értem, hiszen nekik ez a széria minden komolytalanságával együtt is túl komoly lehet, de 11-12 éven felül már ők is nyugodtan belemerülhetnek ebbe a fantasztikus világba.
Ja, majd elfelejtettem: aki esetleg látta M. Night Shayamalan filmadaptációját, amely Az utolsó léghajlító címet viseli, és emiatt elítéli az eredetit is, amelyhez eddig még nem volt szerencséje, annak üzenem, hogy a filmet sürgősen felejtse el, mert ekkora baklövéshez nekem is rég volt már szerencsém. Aki fordított helyzetben van, azaz a sorozatot látta, de a filmet még nem, annak meg azt ajánlom, hogy csak szemei épségének kockáztatásával nézzen bele a moziba, mert a rajzfilm az igazi, felesleges romba dönteni a bennük róla kialakult képet...
Utolsó kommentek