Bár bábfilm (stop-motion technikával készült), a Mary és Max mondanivalójában és kivitelezésében bátran felveheti a versenyt bármelyik élőszereplős produkcióval. Rég volt szerencsém ennyire jó filmhez.

A történetnek két főszereplője van: egy ausztrál kislány, Mary Daisy Dinkle és egy New York-ban élő, 44 éves ateista zsidó, Max Jerry Horovitz. Mary, hogy megtudja, Amerikában hogyan érkeznek meg a kisbabák (a mamája szerint az ausztrálok a söröskorsóik fenekén találják őket), találomra kiválaszt egy nevet a telefonkönyvből, és levelet ír az illetőnek. Mikor Max válaszol a kislánynak, egy egész életre szóló barátság kezd kialakulni kettejük között, melyet számtalan levél fűz még szorosabbra. Bár a két főhős az életben sosem találkozik egymással, mégis jobban megismerik és megszeretik egymást, mint bárki mást ezen a világon.

Engem elsősorban az a végtelen érzelmi sokszínűség ragadott meg, amit az alkotók mind bele tudtak sűríteni ebbe a másfél órába. A film elképesztően jól és hitelesen mutatja be a két teljesen különböző ember sorsát, a magányukat, az elveszettségüket a nagyvilágban, és a barátságot, amibe mindketten kapaszkodnak. Emellett a Mary és Max tömve van a legfeketébb humorral, amin az ember sokszor harsogva nevet fel, s ami, valljuk be, sok helyen oldja a feszültséget is.

Mindegyik karakter, amely feltűnik a film során, végtelenül hiteles és emberi. Elég csak a két főszereplőre gondolnunk; Mary alkoholista és kleptomániás anyja, valamint halott madarak kipreparálásával foglalkozó, nem túl beszédes apja mellett egykeként nő fel, a homlokán lévő furcsa anyajegy miatt az iskolában folyton csúfolják, osztálytársai pedig megalázzák, mert képtelen védekezni. De a kislány szereti a sűrített tejet, szereti megnézni kedvenc rajfilmjét a tévében, és játékait is maga készíti. Max ezzel szemben 156 kiló, képtelen lemondani a csokoládéról, lakását pedig a legkülönfélébb állatok népesítik be (az aranyhal gyakran cserélődik). 7 munkahelye volt az élete során, és zsidó létére több filozófiai tanulmány elolvasása után végül arra a következtetésre jutott, hogy Isten nem létezik. Emellett Asperger-szindrómában szenved, azaz félig-meddig autista, így képtelen beilleszkedni a társadalomba.

Ám nem csak a szereplők, hanem a film képi világa is egyedülálló. Az Ausztráliában játszódó jelenetek színe a barna, míg New York utcái fekete-fehérben jelennek meg. Az egyedüli domináns szín a piros, de ez is ritkán és csak fontos dolgok miatt tűnik fel. A figurák karikatúra-szerűek, hol mókásak, hol inkább groteszkek, de a külsejük mit sem von le a bennük lakozó emberből. Azt hihetnénk, hogy kinézetük miatt kevésbé komolyan vehető az a sok tragédia és keserűség, ami átszövi a filmet, de nem így van.

A szereplők sorsa ellenére a film végig igyekszik optimista maradni, a barátság és a szeretet fontosságát hirdeti; azt, hogy bárhogy is bánik velünk az élet, nem szabad feladni. Ahogy az egyik szereplő mondja: az élet olyan, mint egy végtelen hosszú járda; van, akié születésétől kezdve tiszta és egyenes, de akadnak olyanok is, amelyeken sok a repedés, girbe-gurbák és tele vannak szórva szeméttel. Ám ha két út találkozik - az az igazi csoda.