Nem sokat tudtam erről a filmről. Christopher Nolan írta és rendezte, Leonardo DiCaprio a főszereplő és az álmokról szól. Ennyi. És milyen jól tettem, hogy az előzeteseket és a kritikákat messzire elkerülve néztem meg... Rég volt részem ilyen jó mozis élményben és filmben, ahol nem csak a látvány, hanem a tartalom is megért egy misét.

A film érdekes és rengeteg lehetőséget kínáló alapra épül: az álmokra. Mi is valójában az álom? Az elfojtott érzelmek kivetülése, a tudatalatti materializálódása, az emlékek és a tapasztalatok egyfajta feldolgozása, szürreális és összefüggéstelen víziók sorozata, melyre ébredés után sokszor nem is emlékszünk; mégis, néha egy-egy mozzanata akár napokig ott motoszkál a fejünkben. Mi volna, ha létezne módszer arra, hogy az álmainkon keresztül behatoljanak az elménkbe, olyan információkat csenve el, melyekről csak mi tudunk?

Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) munkája éppen ebből áll: mesterséges álmokat kreál, melyek segítségével betörhet áldozatai agyába, hogy megszerezze a megbízói által kért adatokat. Egy napon aztán az ölébe pottyan egy minden eddiginél rázósabb, bonyolultabb és talán megvalósíthatatlan feladat: incepciót kell végrehajtania egy ember elméjében, azaz egy gondolatcsírát kell elültetnie úgy az álomban, hogy az áldozat azt a magáénak érezze, és végül végrehajtsa azt, amelyet a tudalatalattiján keresztül sugallnak neki. Mivel e megbízás finoman szólva is mission impossible, hamarjában csapatot gyűjt maga köré, ám ennek a csapatnak a tagjai közül egy sem sejti, miféle sötét titkok lappanganak Cobb múltjában.

A történet ettől kezdve csak bonyolódik, de Nolan olyan ügyesen adagolja az információkat a lényegében lineáris (és néha mégsem annak tűnő) cselekményszálon keresztül, hogy a néző egy pillanatra sem unatkozik, várja az újabb és újabb morzsákat, melyeket szorgosan felcsipegetve eljut a monumentális katarzishoz. A film során többször átélhetjük azt a bizonyos "felgyulladó villanykörte"-momentumot, mivel rengeteg lassan kibontakozó rejtéllyel és gyors fordulattal találkozunk.

A látvány, mint mondtam, szintén a helyén van. A film előtt arra számítottam, hogy sokkal több lesz benne a valóságtól eltugaszkodott elem, ennek ellenére nem csalódtam, hiszen a történet nem követelt sokkal többet a realizmusnál. Egy-két jelenetnél azért így is kitettek magukért a készítők; ott, ahol az álomnak azon aspektusát igyekeztek érzékeltetni, hogy itt nem vonatkoznak mindenre a valóság szabályai, és az álmodó maga irányítja az álmot.

Az akciójelenetek rendkívül pörgősek és gyorsak voltak; szerencsére nem sokszor fordult elő nagy mértékű kamerarángatás, amelytől egy jelenet élvezhetetlenné válik. Ami nagyon tetszett még, az a színvilág: kissé fakó, sok sötét és pasztellszín, gyakori melankolikus hangulat. Mindez illett azokhoz a komoly, vagy komolynak tűnő gondolatokhoz, melyeket a film közvetít.

A színészekre nem vesztegetnék túl sok szót; rengeteg ismerős arcot láttam, és néhány újat is. Aki számomra nagyon emlékezetes alakítást nyújtott, az Marion Cottillard volt, aki a főhős nejét játszotta. Ez a karakter egy titokzatos, szorongást és bizonytalanságot keltő személy, akinek a pillantásába és az őrületébe sokszor én is beleborzongtam.

Hogy egy kissé személyes vonatkozásúvá tegyem ezt a beszámolót: mindig is izgatták a fantáziámat az álmok. Ez a film sok újat nem nyújtott az tények terén, olyan dolgok hangzottak el benne, amelyeket eddig is tudtam, viszont felvillanyozott az új megközelítés. Elgondolkodtatott a tudatalattiban rejlő rengeteg lehetőség, az álmok paradoxonai és a döntések súlya, melyek néha tényleg csak egy álombéli sugallaton múlnak. Nagyon élveztem azt a néha kifordított világot, amelyet a film bemutatott, viszont rosszul lettem lettem a gondolatra, hogy mi lenne, ha a valóságban is ilyen könnyedén betörhetnénk egymás elméjébe, ráadásul mindössze a hatalom és a pénz kedvéért.

Ami még mély nyomot hagyott bennem, az a filmbéli lélekrajzi dráma, amelyet a főhős és a felesége átél. A küzdelem önmagunkkal és a vágyainkkal, amikor a valóság és az álom közti határvonalak összefolynak, és mi az őrület küszöbén egyensúlyozunk... Mindennapos dolog, de még sosem gondoltam bele, mit élhet át az ember egy ilyen helyzetben, és hogy mekkora ereje lehet az emberi elmének.

Az Eredet összességében egy remek thriller, amely elgondolkodtatja, megborzongatja és a székhez szegezi az arra fogékonyakat. Nekem személy szerint nagyon-nagyon tetszett, így legyen ez a film az első, amely ezen a blogon 10/10-et, azaz maximális pontszámot kap. Úgy tűnik, Hollywood-nak azért néhanap sikerül összekapnia magát.