Nem kenyerem hasonló filmek megtekintése, főleg moziban nem, ezért a csütörtöki nap igazán különleges volt, hogy még egy hasonló tettre is rá lehetett venni. Mielőtt valaki humorszegény savanyúkáposztának bélyegezne, megjegyezném, hogy én igenis szeretem a vígjátékokat, ami viszont kifejezetten bántja a szememet-fülemet, az a "csajos" visítozás, és hogy másfél órán keresztül annyira tökéletes nőket kell bámulnom, akik a ráncosodás- és mellméret-probléma híján az esküvőjükből csinálnak oltári nagy problémát.

A történet elején megismerünk két kislányt, Liv-et és Emmát, akik a legjobb barátnők mindörökké, és akik már nyolc évesen elhatározzák, hogy a menyegzőjüket a new york-i Plaza Hotelben fogják megtartani, méghozzá júniusban. A következő vágáskor már mindketten felnőttek, szépek és sikeresek, két egymást követő napon mindkettejük kezét megkérik, az időpontot is sikerül lefoglalniuk az álomesküvőre. Ekkor beüt a krach: egy sajnálatos véletlen folytán ugyanarra a napra teszik mindkettőjük lakodalmát, s persze ezt megtudván egyikük sem akar engedni a negyvennyolcból. A film ezek után gyakorlatilag arról szól, hogy ki tud ügyesebben a másik orra alá borsot törni, csak hogy az meggondolja magát.

Szóval ez a film annyira nem volt nekem való, hogy nagyon. Bár én is lányból vagyok, egyszerűen nem tudom megérteni a filmben szereplőkhöz hasonló nőket, sem az észjárásukat, sem a természetüket, sem azt, hogy mit élveznek az életben. Bár, ha belegondolok, lehet, hogy egy New York-hoz hasonló bazinagy metropoliszban én is elveszteném előbb-utóbb a személyiségemet vagy a józan ítélőképességemet. Emellett a jövőbeni esküvőmről sem kergetek habos, fehér álmokat, így abszolúte nem éreztem együtt a két menyasszonnyal, mikor visongva próbálgatták a (szerintem) rondábbnál rondább ruhákat (nem értem a mai trendet, mármint ami az esküvői ruhákat illeti. Hol vannak azok a gyönyörű, régi csipkés habköltemények, nagy szoknyával és nem túl mély dekoltázzsal? Az a két ruha, amiket Anne Hathaway és Kate Hudson viselt, részemről egy szóval jellemezhető: förmedvény.), a háttérben szenvedő, sóhajtozó és ásítozó hímnemű jövendőbelikkel viszont a legmélyebben együttéreztem. Szóval a barátnői szolidaritás vitt be a terembe, s hogy mi tartott odabent, miért nem rohantam ki már az első negyed óra után?... Nos, azért, mert az együttérzésem hiányának okán igen kellemesen érintett a látvány, ahogy a két hölgyemény darabokra cincálja egymás életét. Mondja csak bárki, hogy szadista vagyok - ebből a szempontból igaza van. Egyébként nem volt ez annyira rossz film. Bevallom, egyszer vagy kétszer még én is felnevettem, meg sokszor mosolyogtam, bár ezek inkább gonosz kacajok és gúnyos vigyorok voltak.

S most egy pillanatra tegyük félre a személyes benyomásokat és próbáljuk objektíven nézni a dolgot. A film csupa-csupa bevett sablonból állt, rengeteg olyan fordulatot elsütöttek benne, amit már száz másik filmben százféleképp láthattunk. Gyanítom, hogy a forgatókönyvhöz senkinek sem mellékeltek mélylélektani ábrázolást a karaktereket illetően, s éppen ezért a színészek se nagyon erőltették meg magukat, bár nem is volt miért (gondolom, egy hisztis tyúkot eljátszani nem egy nagy kunszt - mondom laikus szemmel). Igazán emlékezetes figurát nem tudnék említeni, pedig minden filmbe kéne egy olyan, akire az ember szívesen gondol vissza, még ha az az egyik járókelő is, aki mondjuk egy párbeszéd közben a háttérben eltáncolja a Thrillert. A képi világ cukrozott tejszínhab volt, élénk színek, szép emberek, miegymás. A történetvezetést kellemesen lazára vették, így összességében kaptunk egy limonádé, lányos kis vígjátékot.

A vége előtt még egy kis szösszenet: csak én képzelem bele, vagy az eredeti címet - Bride Wars - tényleg a Star Wars-ra rímelve alkották meg? A magyar verzió is eléggé egybecseng; Csajok háborúja - Csillagok háborúja... Na ja, azért Liv és Emma nem voltak olyan kemény ellenfelek, mint a néhai Anakin Skywalker és fia, Égenjáró Lukács, bár az igaz, ők sem hajfestéket és töméntelen édességet vetettek be egymás ellen, inkább maradtak a mezei lézerkardnál.

Ha pontoznom kéne, 6/10-et adnék rá. Talán, ha egyszer én is kezdek majd olyanná válni, mint a két főszereplő, újra előveszem ezt a filmet, hogy segítségével lebeszéljem magam a változásról. A film tehát céljához hűen kellően rózsaszín volt, ami engem ugyan nem győzött meg teljes mértékben, de biztosan van olyan, akinek bejön.