Napl(op)ó - Muse kultblogja

Az azóta (nagy sajnálatomra) megboldogult Dáin Kiadó annak idején a két első könyv kiadását követően átvette a Szukits-tól Anne Rice Vámpírkrónikák c. sorozatát, az írónő magyar rajongótáborának nem kis örömére, hiszen csodaszép, remek tipográfiával és nagy gonddal elkészült kötetek láttak náluk napvilágot. Arról nem is beszélve, hogy előttük senki sem vállalta be, hogy Anne Rice majdnem teljes munkásságát (a Vámpírkrónikák mellett az Új vámpírtörténeteket, a Mayfair-boszorkányok életéről szóló trilógiát, valamint egy különálló regényét is) megjelenteti.

Én valamikor 14-15 évek korom környékén kezdtem Anne Rice-t olvasni, a Vámpírkrónikák 4. részével, A testtolvaj meséjével kezdve. Jó is, hogy pont ezt a kötetet emlegetem, hiszen a Merrick elbeszélője ezúttal az a David Talbot, akit a testtolvaj annak idején kitaszított saját öreg testéből, egy fiatalember testébe kényszerítve őt. A tolvaj tette mindezt azért, hogy David testében rávegye az egyik leghatalmasabb vámpírt (és mellesleg David nagyon közeli barátját), Lestatot, hogy tegye őt is vámpírrá. Terve azonban kudarcba fulladt, hiszen Lestat rájött a turpisságra, és megölte az öreg testet, benne a testtolvajjal, és inkább a fiatalemberré változott Davidből csinált vámpírt.

Még februárban letettem a nagyesküt, hogy a polcomon porosodó könyvek közül 10-et biztosan el fogok olvasni, és a blogomra is rittyentek róluk valamit. Hetet közülük már sikerült kivégeznem (csak írni nem írtam róluk, hehehe); legutóbb Az út című remekművel kerültem közelebbi viszonyba.

Manapság is nyilvánvaló, hogy az emberiség pengeélen táncol, és bármelyik pillanatban elpusztíthatja önmagát. A bolygónak ehhez nem sok köze lesz; a saját magunk által teremtett eszközök, és az emberi természet játssza majd a főszerepet a katasztrófában. Hogy konkrétan mi lesz az, ami megadja a kegyelemdöfést fajunknak, nem fontos, a lényeg, hogy mi történik utána. Cormac McCarthy regényében egy posztapokaliptikus világ tárul az olvasó elé, egy lepusztult, szürke Föld, ahol mindent hamu borít, és ahol majdnem minden halott.

Mivel eszméletlenül jónak tartom, hadd promótáljam most egy magyar írónő, álnéven Raana Raas, valódi nevén Görgey Etelka négy részes, sci-fibe oltott családregényét, a Csodaidőket. Teszem mindezt azért, mert úgy vettem észre, hogy hazai irodalmunk eme gyöngyszemét minden reklám ellenére kevesen ismerik, és akik nem ismerik, nem tudják, miről maradnak le. Az ogfák vöröse, a Kiszakadtak, az Árulás és a Hazatérők külön-külön is megérne egy misét, de megpróbálom összességében méltatni a könyveket.

Az utóbbi három hétben, szokásomtól eltérően, kétszer is voltam moziban (nem járok ennyire sűrűn), és társaságtól függetlenül mindkét esetben egy-egy vígjátékra esett a választás. Szerencsére egyik sem tűnt melléfogásnak, márpedig én utálok pénzt kidobni az ablakon. Alább ki is fejtem, miért találom abszolút nézhetőnek mindkét filmet.

Az ajánlókból szerintem mindenkinek lejött, miről szól a Förtelmes főnökök: förtelmes főnökökről. Három teljesen hétköznapi fickó ilyen-olyan okokból napi szinten kénytelen elviselni a felettesét, akik közül az egyik pszichopata, a másik egy nimfomán dög, a harmadik meg drogos és bunkó. A srácok a sok átsörözött és átpanaszkodott este után úgy döntenek, hogy megszabadulnak a főnököktől, méghozzá végleg. Persze amilyen balfékek, ez nem megy nekik egykönnyen.

Nos, ez a film nálam bizony majdnem megütötte az általam egyik legjobb, mostanában készült vígjátéknak tartott Másnaposok szintjét. Dugig van poénokkal, fazonokkal, beszólásokkal, necces helyzetekkel, sőt, e köré még egy épkézláb, logikus (bár nem túl bonyolult) történetet is sikerült összehozni. A legnagyobb arc szerintem a gyilkolási tanácsadó, a Jamie Foxx által alakított (előre is bocsánat a durvaságért) "Anyabaszó" Jones volt, néha szó szerint sírtam a röhögéstől, mikor az ő jelenetei következtek. Persze a többi szereplővel sem volt semmi gond. A főhős trióban szerepelt nőcsábász, bárgyú és céltudatos fazon, Kevin Spacey egyszerűen zseniális volt, Colin Farellt elképesztő volt ilyen külsővel látni, azon pedig őszintén elcsodálkoztam, hogy Jennifer Aniston még 40 körül is milyen jó nő.

Egyébként az ő szerepével kapcsolatban voltak kisebb fenntartásaim; karakteréből adódóan rengeteg szexuális poén volt a filmben, amit egy idő után már kicsit soknak találtam, de annyi baj legyen. A Förtelmes főnököket a kategóriájában kiemelkedőnek tartom.

A Johnny English 2. része már merőben más típusú humort képvisel, itt inkább a "seggberugdosós" poénok domináltak a verbális viccek helyett.

Azt hiszem, itt nem érdemes részletezni a történetet, a lényeg annyi, hogy Nagy-Britannia leghülyébb titkosügynökét egy súlyos baklövés, és az emiatti felfüggesztés után, 5 év elteltével ismét akcióba állítják. Ugyanis valaki merényletre készül a kínai elnök ellen, az MI7 nevű kémcsoport pedig úgy gondolja, hogy az ügyet csak Johnny English tudja felgöngyölíteni.

Aki látta az első részt, az már tudja, mire számítson. Aki nem, annak itt van címszavakban: angol humor, helyzetkomikum, nagyon buta, de magabiztos főhős, néhány eszement ötlet, egy-két fárasztó poén. Aki szereti az efféle mókát, annak biztos tetszeni fog.

Én is szeretem, elsősorban Rowan Atkinsont, hiszen Mr. Bean-en nőttem fel. Johnny English karaktere persze azért más, legfőképpen azért, mert ő beszél, de az arc, a mimika ugyanaz. Ahogy az első filmnél is megfigyelhető volt, itt is elsősorban Atkinsonra épül a film, egy-két kivételtől eltekintve az összes poén az ő karakteréhez kötődik. Ami persze nem baj, viszont néhány ígéretesnek látszó szereplőt jócskán a háttérbe szorított. A film sztorijának csavarjaival sem volt gond, persze kiszámítható volt, de jól felépített.

Ami igazán tetszett a Johnny English-ben (mindkét részben), az a klasszikus kémfilmek kliséinek ízléses kifigurázása. A kerekesszékes jelenetért meg csók az alkotógárdának, de a film vége felé lejtett rövid táncért is. Rég nevettem ekkorát. Persze ez a film sem tökéletes, konkrétan egy visszatérő poénért volt kár (az öreg bérgyilkos néni összetévesztése más öreg nénikkel), és ezen kívül is akadt egy-két nagyon-nagyon fárasztó pillanat, de ha átsiklok ezek felett, azt mondhatom, hogy ez a film méltó folytatása az első résznek. Persze az újdonság varázsa ezúttal elmaradt, de sok dolog kárpótolt érte.

Talán mondhatom, hogy az 1999-es, David Fincher által rendezett Harcosok klubja kultfilm, generációm, valamint az ezt megelőző és az ezt követő generációk meghatározó filmélménye, a popkultúra szerves része. Új (vagy elfeledett) életszemlélettel ajándékozott meg minket, képi megvalósítások terén is rengeteg újítást hozott, és más alkotásokban a mai napig utalgatnak rá.

Érdekes módon azoknak, akik látták a filmet, csak egy része tudja, hogy a film egy azonos című regényből készült, méghozzá Palahniuk könyvéből, aki mellett, ha modern amerikai irodalomról beszélünk, szintén nem lehet szó nélkül elmenni. Társadalomkritikus regényeiről sok fórumon zajlik a vita, de ami számunkra a legérdekesebb, hogy a Harcosok klubja volt az első regénye, ami nyomtatásban is megjelent, és ami azonnal meghozta számára a hírnevet.

El se hinnétek, mennyi ideje kotlok ezen a bejegyzésen... Többször (sokszor) belekezdtem, írtam néhány sort, de sosem éreztem úgy, hogy hozzá méltóan írok korunk eme gyöngyszeméről, klasszikusáról. Végül úgy döntöttem, hogy hagyom a felesleges rizsát, a művelődni vágyók meg, ha többet akarnak tudni a regény kultúrtörténeti és egyéb vonatkozásairól, olvassák el valaki más kritikáját.

No, hát Umbero Eco nevével a "Hogyan írjunk szakdolgozatot?" c. kedves kis olvasmány kapcsán találkoztam annak idején, és már akkor feltűnt, hogy ez az olasz úriember még egy efféle száraz és kellemetlen témáról is milyen humoros és könnyed, ugyanakkor alapos stílusban képes írni. A rózsa nevéről már korábban is hallottam, de csak ekkor azonosítottam be a mű szerzőjét, s mikor megtudtam, hogy az Európa Kiadó gyönyörű, igényes új kiadást készül megjelentetni a regényből, azonnal fenni kezdtem rá a fogamat. Mit ne mondjak, bár az első oldalak kissé elbizonytalanítottak (azok, amelyekben Eco bácsi azt elemzi kimerítő részletekbe menően, hogy mégis honnan szedte azt a réges-régi kéziratot, ami egy másik kéziratról szólt, ami egy olyan történetet mesél el, ami talán meg sem történt, és azután hogyan nyomozott különféle társaságok, templomok, kolostorok, meg ehhez hasonló sötét és penészes helyek archívumaiban... Szóval, el tudjátok képzelni.), maga a regény hatalmas élmény volt.

Pontosan 3 éve már, hogy képernyőre vetettem ezt a bejegyzést, s ezzel elindítottam első és mindmáig egyetlen blogomat, amely csak és kizárólag az én kényem és kedvem szerint funkcionál. (Ha gyerek lenne, már kezdenénk megérteni egymást. Én ugyanis nem tudok mit tenni addig a kicsikkel, amíg minimum beszélni nem tudnak. Ha az eszük is megjön, még jobb.) Eleinte dalszövegfordításoknak adott otthont, majd ez az időről időre felbukkanó filmkritikák mellett lassan elmaradt, végül átálltam a könyvek, filmek és animék ajánlgatására.

Több-kevesebb sikerrel, de igyekeztem rendszeresen írni ide, ebbéli kudarcaimért pedig csak és kizárólag az okolható, hogy egy nap csupán 24 órából áll. Őszintén szólva nem is értem azokat, akik munka/iskola/egyéb, majdhogynem egész napos elfoglaltság mellett képesek havi szinten 20 vagy annál több bejegyzést produkálni, s most persze nem az afféle egysoros post-okra célzok. Amit ígérni tudok, hogy ezentúl is igyekszem hasonlóképp teljesíteni, mint az elmúlt hónapokban, években, mert ahhoz sajna túl sok munkám fekszik ebben a blogban, hogy csak úgy megkukázzam.

No és persze az is visszatart, hogy van néhány kedves olvasóm, aki időről időre felbukkan, s névjegyét is itthagyja, de ezen felül is egész jó statisztikákkal büszkélkedhetek. Ha fel sem jövök, akkor is naponta 15-20-szor kattintanak a blogra, de ha jól emlékszem, volt olyan nap is (talán az Eredet megjelenése környékén), mikor 100-nál is több látogatóm volt. 2010 januárjától (ennél korábbi adatokat sajna nem tárol a rendszer) mostanáig az Avatar, a Nightwish - Sahara, a Nightwish - Away, az FMA Brotherhood és a HP 7/2 c. bejegyzésekre kattintottak a legtöbben, de ironikus módon pont a legelsőnél nincs egy fia komment sem.

No, végszóként örvendezek, és még legalább 3 évet kívánok a blognak, valamint szokásomhoz híven elmondom, hogy sok-sok tervezett bejegyzés kavarog a fejemben és/vagy várakozik a vázlatok között félkész állapotban, de hogy mikor kerülnek napvilágra, azt én meg nem mondhatom. Most, hogy a multik rabigájába hajtottam a fejem (avagy munkába álltam), még annyira sem tudom kontrollálni, hogy mire használom a szabadidőmet, mint eddig. Ez nyavalygásnak hangzott? Merem remélni, hogy nem.

Valahol, a tenger mélyén egy furcsa öltözékű, vörös loboncú tengeri mágus polipok, halak, rákok és egyéb vízi herkentyűk társaságában legújabb varázslatára koncentrál, miközben a háta mögött egy kedves kis lény elszökik társai közül, és egy medúza hátán a felszínre ér. Ott aztán a víz a partra sodorja, s végül egy kisfiú játékvödrében végzi, aki lassan rájön, hogy amit fogott, az nem egy közönséges aranyhal, hanem varázserővel bíró szerzet, akinek leghőbb vágya, hogy maga is ember legyen. Röviden így foglalható össze, miről is szól a nyugaton legismertebb japán anime-rendező, Miyazaki Hayao által legutóbb dirigált rajzfilm.

Ahányszor megnézésre alkalmas animék után kutatok, szinte mindig találkozok az 1988-as Akirát alapműként emlegető bejegyzésekkel, hozzászólásokkal. Ezt látni kell - mondogatják a bloggerek és a kommentelők, én meg (ahogy az várható volt), végül engedtem a kíváncsiságomnak.

A történet szerint 2019-ben járunk, Neo Tokyo-ban, a 3. világháborút követően úgy-ahogy újjáépített japán fővárosban, amelyet jó pár évtizeddel korábban atomtámadás ért. Az utcákon polgárháborús viszonyok uralkodnak, mindennapos a katonai erőszak és a motoros bandák, gengszterek háborúi, virágzik a vallási fanatizmus és a korrupció. Az emberek mindeközben egy Akira nevű, titokzatos és hatalmas erő eljövetelét várják, amely (vagy aki) megszünteti majd a romlást, és új korszakot hoz.

Sok helyen olvastam, hogy az utolsó Harry Potter-mozival egy korszak ért véget, és sok embernek ezzel zárult le a gyerekkora. Ahogy az előző részről szóló kritikámban is írtam, én is az emlegetettek közé tartozom; rajongásom 11 évesen kezdődött, s oly erős volt, hogy még a hatosztályos gimnázium kezdetén is a Potteres tolltartómra voltam a legbüszkébb. E hét hétfőjén pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy az utolsó mozit bizony már nem kiskölyökként, hanem diplomás emberként nézem végig. Hú.

Persze tudom, hogy nem kell letörni, ugyanis biztos vagyok benne, hogy a Potter-sorozat pár éven belül megér még legalább egy nagyobb költségvetésű feldolgozást, hiszen túl jól tejel ahhoz, hogy ennyiben hagyják. És nem hiszem, hogy a rajongóknak lenne kifogásuk egy remake, vagy esetleg egy több részes tévésorozat ellen. Na, de térjünk rá a jelenleg legutolsónak számító darabra, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. részére.