Napl(op)ó - Muse kultblogja

Ismét csak egy animét ajánlok nektek megnézésre, ami kis hazánkban sajnos nem ismert oly mértékben, mint a felkapott sorozatok, de azt, hogy az egyik legszebb, garantálom! (S ide biggyesztenék is egy szmájlit, ha nem kötöttem volna ki már rögtön az elején, hogy semmiféle vizuális érzelmi megjelenítést nem alkalmazok, ezek helyett beszéljenek inkább a szavak.)

Az idő fölött járó lány egy japán ifjúsági regényből készült, ami, ha jól tudom, kötelező olvasmány az ottaniaknál - teszem hozzá, nem véletlenül, és itthon én is inkább hasonló műveket adnék a tinik kezébe Jókai Mór, meg Madách Imre helyett (nem mintha bármi bajom is lenne a fentebb említett írókkal, de azért valljuk be: egy Aranyember, vagy egy Ember tragédiája nem a 13-16 éves korosztálynak való). Helyette inkább maradnék Móricz Zsigmond, vagy Móra Ferenc ifjúsági regényeinél - ez a film is hasonló, kivéve persze, hogy a jelenben játszódik, és meg van spékelve egy kis időutazással.

Ha az ember nyaralni megy, érdemes könyvet vinnie a hosszú útra és az unalmas órákra. Elkövettem azt a hibát, hogy megfeledkeztem erről az aranyszabályról, így kénytelen voltam pofátlanul másoktól elkérni az általuk cipelt köteteket. Szerencsémre két olyan alkotást kaptam kölcsönbe, amelyekhez még nem volt szerencsém, sőt, még az írókhoz sem.

Kezdjük azzal, amelyik kevésbé tetszett. Ez nem más, mint a Paulo Coelho: Veronika meg akar halni c. regénye. Olvastam már erről a brazil fazonról, és azt is tudom, hogy nagyon népszerű manapság a magyar olvasók körében. Az utóbbi évek tapasztalata azonban azt mutatja, hogy nem feltétlenül jó az, amit sokan istenítenek.

A könyv első oldalain egy szlovén lány, Veronika öngyilkosságot kísérel meg, mert életét értelmetlennek és monotonnak találja. Az általa bevett ipari mennyiségű altató azonban nem öli meg azonnal, hanem súlyos károsodást okoz a szívében. A halála így eltolódik néhány nappal, s ezt a néhány napot egy elmegyógyintézetben kell töltenie, ahová állítólagos beszámíthatatlansága miatt kerül. Veronika természetesen először kétségbeesik, győzködi magát, hogy ő meg akar halni, s mivel ez így is lesz, minden rendben van, de aztán rájön, hogy mennyi mindent nem tett még meg élete során, ezért az utolsó napokat minél színesebben akarja eltölteni.

A regény alapgondolata az, hogy használjuk ki az élet minden lehetőségét, ne depizzünk, de zárkózzunk el a világtól, satöbbi. Erre csak azt tudom mondani, hogy oké, legyen így, de ezt szebben, kevésbé szájbarágósan és áltudományos blablák nélkül is ki lehetett volna fejteni. Coelho minden egyes fejezetet teletűzdelt ezerszer hallott közhelyekkel, emellett sok helyen zavaros, nem összeszedett gondolatokat igyekszik megosztani az olvasóval. A regény sablonos, kiszámítható, a nyelvezete végtelenül egyszerű, az egész rossz szájízt hagy maga után. A szereplők sekélyesek, ahogy a mondanivaló is. Jó, jó, tudom, a legnagyobb alapigazságok a legfontosabbak az életben, de amit ezerszer hallok, arra egy idő után már nem figyelek oda.

A másik dolog, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy a depresszió, úgy tűnik, a gazdagok betegsége. Azt hiszem, csak az mondja azt, hogy nincs értelme az életnek, és hogy nem tud mit kezdeni magával, akinek sosem voltak megélhetési gondjai az életben. Olyan nincs, hogy egy ember, akinek vannak barátai, van munkája, családja, élete, begubózzon és öngyilkos akarjon lenni. Váh. Meg különben is, ha én tudnám meg, hogy csupán egy hetem van hátra, azt hiszem, sikítva és bömbölve rohangálnék szobáról szobára, vagy átgondolnám az életem, de nem akkor kezdeném el keresni a legeslegjobb barátomat meg az igaz szerelmemet.

A másik könyv jelentősen jobb olvasmánynak bizonyult - Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája volt az, ami hozzám került. Még sosem olvastam Sherlock Holmes-történetet (filmet többet is láttam), de kíváncsi voltam, mitől lett ez a figura és a róla szóló számtalan regény a krimi-irodalom egyik alapköve és klasszikusa.

A történet, mint általában a krimik, egy gyilkossággal kezdődik. Sir Charles Baskerville, egy vidéki angol nemes olyannyira titokzatos körülmények között huny el, hogy a család egyik barátja londoni otthonában felkeresi Holmes-t és hűséges társát, doktor Watson-t, hogy segítsenek kideríteni, mi is történt valójában. Mint kiderül, a Baskerville családot ősi átok sújtja, a birtok közelében fekvő lápon ugyanis időről-időre látni és hallani vélik a pokol egyik vérebét. Holmes és Watson tehát felkerekedik, hogy még mielőtt az örököst is elteszik láb alól, pontot tegyenek az ügy végére.

Ebben a könyvben külön tetszett az, ahogy az angol folklórt beleszőtte a szerző a történetbe. Emellett a cselekmény is nagyon jól kidolgozott, s még azután is lehet izgulni, hogy kiderül, ki a tettes. Minden nagyon jól épül a szereplőkre, a kis részletekre, a rejtélyre, egyszóval nem hiába oly népszerűek ezek a sztorik a mai napig. Ami még nagyon megragadott, az a kor, amiben játszódik, de hát mindig is odavoltam a viktoriánus dolgokért. Néhány részt persze megmosolyogtam, főleg azt, mikor a regény végén Holmes összefoglalja a regény tartalmát Watson-nak, de ez legyen a legkevesebb. A lényeg, hogy A sátán kutyája felkeltette az érdeklődésemet az angol krimi-irodalom és Sir Arthur Conan Doyle munkássága iránt.

Elképesztő, hogy mik nem kerülnek az ember kezébe napozás ürügyén, mi?

Sosem voltam nagy fanja ennek a sorozatnak, bár a tengeri kalandok általában lekötnek, és Johnny Depp-et is bírom. Az igazság az, hogy kíváncsi voltam, mit hoznak ki az alkotók a sokadik lehúzott rókabőrből, és a moziból való távozás után megállapítottam, hogy kellemesen csalódtam.

A sztorit, gondolom, nem kell ecsetelnem, de dióhéjban azért elárulok annyit, hogy három csapat - Edward Teach, alias Feketeszakáll, valamint az időközben a brit királyi flotta magas rangú tisztjévé avanzsált Barbossa, és a spanyolok hajóján tartózkodó legénységről van szó - elindul, hogy megkeresse a fiatalság forrását. Természetesen itt van a jó öreg Jack Sparrow is, aki szokásához híven hol ide, hol oda csapódik, valamint kapunk még Pénelopé Cruz-t, sziréneket és szerelmes papot is.

Bár bábfilm (stop-motion technikával készült), a Mary és Max mondanivalójában és kivitelezésében bátran felveheti a versenyt bármelyik élőszereplős produkcióval. Rég volt szerencsém ennyire jó filmhez.

A történetnek két főszereplője van: egy ausztrál kislány, Mary Daisy Dinkle és egy New York-ban élő, 44 éves ateista zsidó, Max Jerry Horovitz. Mary, hogy megtudja, Amerikában hogyan érkeznek meg a kisbabák (a mamája szerint az ausztrálok a söröskorsóik fenekén találják őket), találomra kiválaszt egy nevet a telefonkönyvből, és levelet ír az illetőnek. Mikor Max válaszol a kislánynak, egy egész életre szóló barátság kezd kialakulni kettejük között, melyet számtalan levél fűz még szorosabbra. Bár a két főhős az életben sosem találkozik egymással, mégis jobban megismerik és megszeretik egymást, mint bárki mást ezen a világon.

Ma van, bizony. Méghozzá a huszonegyedik (ha valaki huszonnegyediknek olvasta, annak mondom, hogy számoljon: '90-ben születtem). Öregszem, mint bárki más, látszólag szép lassan, valójában viszont őrült tempóban, mert az idő már csak ilyen.

Ezzel, azt hiszem, le is tudtam születésnapi bejelentenivalóimat, s áttérhetek egyéb közlendőimre, melyek mások számára valószínűleg tök lényegtelenek, én viszont már nagyon régen nem írtam ide magánéleti szösszenetet, így hát most megteszem.

Kevés azonban az, amit feltétlenül tudni kell. Épp a főiskola befejezése környékén járok, még hátravan a szakdolgozatom (fellengzősebben szólva a diplomamunkám) megvédése, és a záróvizsga, s mindkét kifejezés hallatán görcsbe ugrik a gyomrom, és úgy is marad. Nem mellesleg ez a két közelgő esemény az oka annak is, hogy február óta egy fia bejegyzést sem írtam, ahelyett ugyanis próbáltam tanulni (Próbáltam. Ami azt jelenti: nem biztos, hogy sikerült is.), igyekeztem minimum 25 oldalban megírni, hogy a magyar elektronikus médiumokban hogyan jelenik meg a temetés mint médiaceremónia, mindezt Michael Jackson halálának és búcsúztatásának tükrében (igen, erről szól a szakdolgozatom), s mindeközben nem akartam (hiába) arra gondolni, hogy hamarosan véget ér ez a csodás 3 év, és el kell búcsúznom azoktól az emberektől, akikkel együtt jártam órákra, együtt laktam, együtt éltem, együtt nőttem fel.

Mert szó ami szó, eme 3 év alatt érettebb, felelősségteljesebb, felnőttebb lettem (még ha ez nem is látszik). Ebben segített többek között az a körülmény is, hogy időm nagyobbik részében otthonomtól távol, eleinte idegen emberek között kellett élnem és boldogulnom,  valamint sok dologban saját felelősségemre kellett döntenem. Ezen kívül olyan barátokat szereztem, akik más területeken voltak tapasztaltabbak és bölcsebbek, mint én, és akik akarva-akaratlanul átadták ezt a tudást, és jelenlétükkel formálták kiforratlan jellemem.

Mindennek eredménye az lett, hogy veszítettem a humoromból, viszont már nem félek bármit is magam intézni, megtanultam normálisan, felnőtt módjára kommunikálni, és már tudom, hogy amit teszek, vagy amiről döntök, az csak és kizárólag rám kell, hogy hatással legyen. Igyekszem jó irányba terelni az életemet, és felelősségteljes döntéseket hozni.

S épp ennek szellemében két hete kilövettem az orrom.

Reményeim szerint egy év múlva ilyenkor már lesz állásom, esetleg épp mesterképzésre készülök majd, és lesz egy saját kis tragacsom, amivel furikázhatok városról városra. Hogy végül mi a sorsom, az pontosan 366 nap múlva kiderül (kötözködőknek: 2012 szökőév lesz). Viszlát akkor!

Vajon mi történik, ha néhány, még éretlen fiatal akár véletlenül, akár önként megszakítja a kapcsolatát a külvilággal, és új, maguk által kreált szabályok szerint, vagy esetleg azok nélkül kezdenek élni? Rengeteg olyan regényt fel lehetne sorolni, ami ezt a kérdést feszegeti, de én most két olyan könyvet említenék, amelyeket jómagam is olvastam: az egyik a Kétévi vakáció Jules Verne-től, a másik A Legyek Ura William Goldingtól. Míg az előbbiben a gyerekek és a fiatal tinédzserek remek szervezőkészsége és sziklaszilárd erkölcsei jelennek meg (ami, valljuk be, kicsit túl pozitív), addig az utóbbiban a realitáson van a hangsúly, azon, hogy az ember mennyire kegyetlen tud lenni, főleg, ha még gyerek, és nincs, aki irányt mutasson neki.

Az Erdő Köztársaság mondanivalójában inkább A Legyek Urára hajaz, bár a regény elején még úgy tűnhet, hogy a történet pozitívan fog alakulni. Ami viszont megkülönbözteti az általam emlegetett könyvektől, és az egész alapkoncepciót megváltoztatja, az az, hogy ennek a regénynek a szereplői nem baleset vagy balszerencsés véletlen folytán szigetelődnek el a társadalomtól, hanem ők maguk döntenek úgy, hogy megszöknek, és külön kis világot hoznak létre, csak maguknak.

Senki elől nem titkolom, hogy nagyon szeretem a rajzfilmeket. Persze nem mindet, és nem válogatás nélkül, de a minőségi alkotásokat igenis megbecsülöm. Azt szeretem bennük, hogy rajzolt mivoltuk miatt sokkal inkább megbocsátható az egyszerű történetük, vagy a bennük felbukkanó valóságtól elrugaszkodott elemek, amelyek egy film esetében sokszor elég hülyén veszik ki magukat.

Sokkal több kedvencem akad az egész estés alkotások között, ami nem is csoda, hiszen azoknál az alkotók 90-100 percbe sűrítik minden kreativitásukat, minden tehetségüket, minden ötletüket, és nincsenek rákényszerítve, hogy újabb és újabb részeket gyártsanak, melyek tartják is a színvonalat. Persze akad olyan is, hogy a hosszabb rajzfilmekhez is készülnek folytatások - ezekbe azonban legtöbbször belebuknak a készítők. A rizsát félretéve és a lényegre térve: kevés olyan rajzfilmsorozat van, amelyik igazán tetszik. A Fullmetal Alchemist (és az FMA Brotherhood), valamint a Death Note mellett van még egy nagy kedvencem, ez pedig nem más, mint az Avatar - Aang legendája, avagy eredeti címén a The Last Airbender (azaz Az utolsó légidomár; nem is értem, miért nem így futott nálunk).

...azaz a rengeteg megvásárolt vagy ajándékba kapott könyv közül melyik az a 10 szerencsés példány, amit el kívánok olvasni, majd kritikát/ajánlót is rittyenteni róla?

Az ihletet ehhez a bejegyzéshez erről a blogról merítettem, nagyon megtetszett ugyanis, hogy az ottani blogger időről-időre listákat készít a könyvekről, különböző tematikák szerint (melyek megjelenésére vár, miket kölcsönzött a nagyszülei polcáról, stb.). Valami hasonlót én is írtam már egyszer (ez az Október-novemberi könyvtermés c. bejegyzés volt), de az nem volt túl összeszedett, és ismét csak ékesen bizonyította időhiányomat és lustaságomat, amelyeknek köszönhetően lemaradtam a beszámolóimmal. A mostani bejegyzést viszont arra is szánom, hogy végre legyen valami rendszer az olvasási szokásaimban, meg persze ezáltal be is harangozhatom, hogy hű, meg ha, erről meg erről lehet majd olvasni legközelebb.

Ímhol tehát a listám, amely tájékoztató jellegű infókat is tartalmaz magukról a könyvekről, illetve beszerzésükről.

Már vagy két hét eltelt azóta, hogy a Dilemma helyett beültünk a Megaagyra a WestEndben, de lustaságom és egyéb teendőim okán csak most kerítettem rá sort, hogy véleményezzem a Dreamworks legújabb agyament alkotását.

Ha már megemlítettem a Dilemmát, hadd biggyesszek ide, a bejegyzésem elejére egy kis szösszenetet, ami arról szól, hogy miért is állok hadilábon az efféle filmekkel, egészen pontosan az amerikai romantikus komédiákkal. Nos, nem mondom, hogy abból néhány rom-com-ból, amit eddig volt szerencsém megtekinteni, egyikre sem mondtam volna azt, hogy jópofa volt, mert néha ilyesmi is kell az ember lelkének: látni, ahogy egy szerelmespár a sok nehézség meg hülye helyzet ellenére a végén mégis összejön, és feltehetőleg boldogan él, míg meg nem hal. Ami viszont borzasztóan idegesít, az a kiszámíthatóságuk, az egy kaptafa, amire mind készül, az önismétlés és legfőképp az altesti, perverz, fantáziátlan humor. Ez utóbbi aztán igazán szíven üt, mivel a humor az egyik olyan pont az életemben, amiről a világért sem mondanék le, és úgy vagyok vele, hogy ha már valaki humorizál, annak inkább térden állva könyörgök, csak kreatívan és intelligensen tegye. Jó, nem tagadom, hogy az általam megvetett viccelődés néhanap nálam is célba talál, de ez nagyon ritka, és a legtöbb esetben tényleg nem tudom értékelni. (Ja, és még valami, de csak zárójelben: ilyesfajta vígjátékot sosem nézek moziban. Moziba a látvány miatt járok, vagy olyan filmekért, amelyeket tényleg érdemes megnézni.)

Az Alkonyat után muszáj volt valami friss(nek ható), pörgős, érdekfeszítő könyvet a kezembe vennem - szerencsére Az elcserélt minden kritériumnak megfelel. Még csak nem is túl vaskos - olyannyira nem, hogy a szorgalmasabbak akár egy délután alatt a végére érhetnek; én azonban, időhiány okán, majdnem három napig hurcoltam magammal a táskám mélyén, egy védőburok gyanánt használt Alexandrás zacskóba bugyolálva (utálom, ha megtörnek, meggyűrődnek, összekoszolódnak a könyveim, és olybá tűnik, hogy ez a módszer segít elkerülni mindezt).

Ez a könyv, ha nem is túl eredeti (sok hozzá hasonló regényt olvastam magam is), nagyon jó arányérzékkel olvasztja egybe a rejtélyt, a tinirománcot, a horrort, a misztikumot és a mindennapi problémákat, s az író emellett megfűszerezte még némi humorral, mitikus utalásokkal és izgalmas (bár néhol kiszámítható) fordulatokkal is. A dolgok e kellemes keveréke teszi társai közül kiemelkedővé a regényt, amely igazán kellemes kis olvasmány.

A történet egy (valószínűleg amerikai, bár ezt egyszer sem említik) kisvárosban, Gentry-ben játszódik, amelynek lakói a környező tepülésekkel ellentétben kellemes jólétben tengetik mindennapjaikat. Aki itt él, annak már a dédszülei is itt éltek, és úgy tűnik, senki nem is tervezi, hogy valaha is elhagyja a várost. Pedig lenne rá okuk, hiszen van egy dolog, amiről mindenki tud, s amiről senki nem beszél: időről-időre eltűnik egy kisgyermek; egy titokzatos személy az ágyukból rabolja el őket, s valami mást, egy elcseréltet tesz a helyébe, ami hasonlít ugyan az igazira, de mégsem ugyanaz. Az elrabolt gyerekek sosem kerülnek elő, azok viszont, akik a helyükbe érkeznek, kis idő elteltével szinte mind meghalnak.